Nem kellene félni az újtól

Csank János alaptétele szerint: „Egyoldalú profizmus nem létezik, vagyis senki sem lehet profi, ha körülötte senki és semmi sem az.”
Ez esetben pont – game over.

Nem lesz futballmegváltás, döntsük a kapukat a földre, karthágói (római) mintára jöhet az eke, aztán a só. A visszafejlődés eme fokán végre félelemérzet és bűntudat nélkül rácsatlakozhatunk valamelyik műholdas csatorna meccsközvetítésére, idült mosollyal bámulhatjuk a holland Vitesse–Roda „rangadót” is, majd sóhajtozhatunk: a mindenit, pedig ezt nálunk is lehetne működőképesen csinálni!
Csak valamelyik szereplőnek egyszer tetszene kicsit profinak lennie.
Egyoldalúan. Hátha idővel „megfertőzi” a többit is.

Fórumnak szánt futballparlamentünk egyik célja az lett volna, hogy a szakma mellett a lényegesen szélesebb társadalmi alapú olvasóközönséget is megszólítsuk, ötleteket sajtolva vagy csalogatva ki a sportág felemelkedésében változatlanul hívő, végletesen elkötelezett rajongókból. A politikai nyelvezet visszatérő fordulatával élve: a terítékre kerülő témák kapcsán (FTC-káosz; svéd utánpótlás-helyzetjelentés; adósok és krőzusok) azt tudakoltuk, mit gondolnak az emberek a magyar labdarúgásról, a klubfutball kríziséről, a sportág honi jövőjéről, a nagy számok törvénye alapján hátha akad olyan ötlet, amelyet legalább megfontolásra érdemesnek tartanak a pozícióban lévők.

A jelenre, a ma irányítóira nem érdemes sok szót vesztegetni – a hozzászólók sem tették.
„Mifelénk a futball tele van hiteltelen tulajdonosokkal, csődök sorozatáért felelős ügyvezetőkkel és olyan edzőkkel, akik, mintha még mindig a szocializmusban élnénk, azzal büszkélkednek, hogy fogalmuk sincs a klubjukat érintő gazdasági folyamatokról” – nyilatkozta a vitaindítónak szánt interjúban a korábbi ligaelnök és Újpest-tulajdonos Muszbek Mihály, amiben nem kevés az igazság, ugyanakkor úgy emlékszünk (lehet, rosszul...), hogy a liga és a lilák aranykora sem a Muszbek-érához kötődik.


Ami a jövőt illeti: a második vitanapon említett svéd minta nálunk egyelőre nehezen követhető. Nem azért, mert de facto a magyar mellett a svéd állam sem ad egyetlen fillért sem az ország profi labdarúgására (a párhuzam amúgy kissé sántít, tudniillik számos magyar első ligás futballvállalkozás tulajdonosi körében a helyi önkormányzatot is megtaláljuk...), hanem azért, mert az ország lakosságának s a vezetők gondolkodását kellene hozzá átkódolni, miközben éppen az újítástól való félelem a magyar futball rákfenéje.
Meg egyébként a magyar sporté – a társadalomé is.

A megoldás?
Továbbra is kerestetik – a futballparlament folytatódik, most már azonban azoknak kell cselekedniük, akik a produkciójukkal tudnak a legtöbbet tenni a sportág felemelkedéséért. ---- Ezen a címen írta Futballparlament című sorozatunkhoz hozzászólását Kutasi Róbert, a REAC klubigazgatója, aki korábbi újságíróként tudja, hogy milyen fontos lenne, ha jó fociról írhatnánk. A magyar labdarúgás vezetői közül ő volt az egyetlen, aki úgy gondolta, hogy a vitasorozat apropóján lenne mondanivalója. Íme.
„Tizenhét éve állok középen, és kapom a pofonokat. Meguntam.

Az első tíz évben volt futballistából lett újságíróként hallgattam a sajtó nagy öregjeitől kezdve a médiamunkásnak is közepes kollégáig mindenkitől, hogy ezek a focisták tehetnek mindenről, ingyenélők, bányába velük, a vezetőkről már nem is beszélve, mert nemhogy az asztal fölé nem teszik a pénzeket, még az asztalt is hazaviszik…

Az utóbbi hét évben, már futballvezetőként a »sajtózást« vagyok kénytelen elviselni, mert ugye kevés olyan honi futballvezér létezik, aki nem az újságírókat említi minden bajok okozójaként, és ne mondta volna ki a régi klasszikust, hogy »ezek miatt tartunk itt…« ( bár néha az „ezeken” legyenek szívesek a játékvezetőket is érteni), vagy ne kezdte volna úgy néhány kudarc után, hogy a sajtó tönkretette a kapust, az edzőt, a balszélsőt, szétveri a csapatot, amit az a labdába sohasem rúgó beszédhibás mondott, azzal elkergeti a nézőket, a szponzorokat, lehetetlen így értékes futballt csinálni…
Ugye unalmas?

Pedig nagyon úgy néz ki, ennek sohasem lesz vége. Illetve lehet, hogy nagyon is gyorsan vége lesz, bekövetkezik a régi mondás igazsága, amely szerint egy háborúban nincsenek győztesek, csak hősi halottak. A vesztünkbe rohanunk. Azok is, akik a futballból élnek, de azok is, akik a futballból élőkből élnek. Tudom, már ez a megállapítás is indulatokat gerjeszt, már hallom, hogy kikérem magamban, én nem a futballból élek, míg a másik még jobban felháborodik, ő aztán végképpen nem a futballból élőkből él. Öngyilkos harc ez.

S ha nem lenne vészesen tragikus a helyzet, azt mondhatnánk: viták helyett beszéljenek az eredmények, annál jobb gesztus nem létezik.
Túl a pitiáner harcokon, túl a futball megélhetési bűnözés kategóriáján, túl mindenen, ami ezt a csodálatos játékot idehaza a szakmai és anyagi csőd szélére juttatta, kell lennie egy pillanatnak, amikor megállunk egy percre, veszünk egy nagy levegőt, belegondolunk, hogy mit veszthetünk, értékelünk, ébredünk és ráébredünk – ennyi volt, és nem tovább.
El kell dönteni, hogy nem rúgunk a földön fekvőbe, míg az, aki a földön fekszik, nem a hiányos fogazatát vicsorgatja, hanem kér.
Összetalálkozhat a kéz, amelyben a toll van, és a láb, amelyen a labda.
Már csak fej kell hozzá.

Megpróbálom a lehetetlent, és életre hívok egy alapítványt: Újságírók a magyar fociért!
Aztán persze lehet egy másikat is: Magyar foci az újságírókért – de talán nem is kell, a kettő összefügg.
Egy hajóban ülünk, és én hiszem, hogy az újságírók is szeretik a futballt. Még a magyart is.
Itt a lehetőség, hogy tegyünk érte! Az MLSZ és a csapatok vezetői nyitottak: »Csak együtt sikerülhet!«” ---- - „Alapvetés: bármelyik versenysport csak ott és akkor működik, ahol és amikor a sportélet, mint olyan, létezik. Ma hazánkban semmiféle sportélet sincs, a társadalom körülbelül 10-15 százaléka mozog valamennyit, a többieknek egyszerűen nincs rá igényük” – sporton túlmutató alapproblémáról írt Pohárnok Dániel nevű olvasónk.

- „Ismerjük Jenei Imre mondását: miért korszerűbb a román futball? A román játékosnál még nincs ott a labda, de már van elképzelése. A magyar játékosnál ott van a labda, de még nincs elképzelése. Látszik a szemén, még mindig nem választott társat, akihez továbbítani kellene a labdát” – a futballon belüli gondolkodásbeli különbségeket véleményezte így Kelemen Attila.

- „A magyar labdarúgást állami szerepvállalás nélkül lehetetlen talpra állítani! Az államnak egyszer kellene 25 milliárd forintot befektetnie a sporttágba, hogy talpra álljon a labdarúgásunk. Ennek az összegnek a megtérülése 10-15 év. (...) Az országot öt régióra kell osztani, a régiókban az agárdi akadémia mintájára labdarúgó-kollégiumokat kell létrehozni” – az akadémiai rendszer kiszélesítésének fontosságát tartja elsődlegesnek Gönczi Nagy Gergő.

- „Amíg nincs elhatározás, terv, ember, aki nem fél, addig ne beszéljünk arról, mit kellene csinálni a focival” – egy racionalista gondolat Nagy Ádámtól.