Végre egy meccs, ahol ünnepeltek a szurkolók

Ha semleges nézők vagyunk, hamar elfelejtenénk, amit szerda este Székesfehérvárott láttunk. Roppant lelkes magyar csapat játszott az érettebb, felnőttebb kanadai válogatott ellen, utóbbi kihagyta helyzeteit, az előbbi a kevesebből egyet értékesített, mindkét fél vezetett néhány szép támadást, a magyarok több ötletet csempésztek futballjukba – lényegében ennyivel el is intézhetnénk ezt a barátságos mérkőzést.

Csakhogy nem vagyunk, nem is lehetünk semlegesek. Soha és senki sem lehet semleges, ha a jövőjéról van szó, márpedig amit láttunk, az állítólag a mi jövőnk.

Igen, a miénk, hiszen a futball, az mi vagyunk, így és együtt: játékosok, edzők, vezetők, szurkolók, médiamunkások és még a pályavonalazók is. Valamennyiünk sorsa, életérzése, életminősége múlik azon, hogy a sportág képes lesz-e feltámadni végre, és valahogy úgy vagyunk most, mint a hazardőr kártyás, aki tizenkilencre is lapot kér, hogy játékban maradhasson. Kipróbáltunk már mindent és mindenkit a válogatottban, tekintélyes magyar és külföldi szakemberek egyaránt kudarcot vallottak, még akkor is, ha történetesen olykor a maximumot hozták ki a csapatból: a mi esetünkben a maximum éppen a bukáshoz elég.
Jöjjenek hát a fiatalok, hozzuk közelebb a távoli jövőt!

És a fiatalok most jöttek, láttak és győztek is, ám sokkal okosabbak nem lettünk. Várhidi Péter okkal büszke arra, hogy játékosai erőtartalékaik kimerüléséig küzdöttek a pályán, mi pedig szomorkásan vehetjük tudomásul: a magyar futballban már az is erény, ami másutt olyan természetes, mint a levegővétel. Felfedezhettünk néhány valóban igen tehetséges futballistát. Vass Ádám például élete első tétmérkőzését játszotta felnőttcsapatban, és mindjárt a mezőny egyik legjobbja tudott lenni, mi pedig jobbára azt sem tudtuk, hogy a világon van. Sorolhatnánk a többieket is, akik megmutatták, megáldotta őket a sors talentummal, ám ezúttal is jöhet a szomorkodás: lám, mégsem a magyar anyákkal van baj, mert nem szülnek futballra termett gyermekeket, hanem éppen a futball az, amely elherdálta értékeit.

Ám nézzünk előre, hagyjuk a múltat! Nyertünk Kanada ellen, és áldjuk a sorsot, hogy nem klasszis csapatot kötött le a szövetség erre a barátságos mérkőzésre. Látszott ugyanis, hogy ezek a fiúk technikailag és gondolkodásban kiválóak, ám a fizikumuk jóval gyengébb, képzettebb ellenfél ma még talán el is söpörné őket. Ugyanakkor nem kerülhetjük majd el az erősebb csapatokat sem, és akkor lesz szükség a szerda este boldogan ünneplő közönség türelmére. Érződött, ezt a csapatot tényleg lehet szeretni, de a szeretet próbáját sohasem a szép és sikeres napok hozzák el.

Okosabbak tehát csak később leszünk, ám egyvalami máris tény: ezzel a győzelemmel az MLSZ elnöke és elnöksége érdekes helyzetbe került. A Várhidi Péter nevével fémjelzett fiatalítás programja nem bukott el, és a szerdai siker után a válogatott már biztosan ezen az úton halad majd, a kétkedők pozíciója meggyengült.

Nincs viszont kapitányunk, és ha külföldi egyéniséget akarunk szerződtetni, ő alighanem szeretne a saját koncepciója szerint dolgozni. Mások viszont már szerdán azon merengtek, hogy ha Várhidi Péter már elkezdte, csinálja is ő tovább, hiszen nála senki sem ismeri jobban ezt a gárdát, és a játékosok is vele képzelnék el a jövőt a legszívesebben.

A jövőt, amelyből Székesfehérvárott talán kaptunk némi ízelítőt. Legalábbis nagyon reméljük. Mást most amúgy sem tehetünk. ---- E ---- &