„Tudják, gyűlölök veszíteni!”

A török válogatott szövetségi kapitánya, az 53 esztendős Fatih Terim sikeres edző. Tizenegy éven keresztül volt a Galatasaray imádott futballistája, a válogatottban pedig ötvenegyszer léphetett pályára, harmincötször a csapatkapitányi karszalaggal a karján futhatott ki a gyepre. Edzőként talán még nagyobb sikereket ért el, a török válogatotton kívül irányította többek között a Galatasaray, a Fiorentina és az AC Milan szakmai munkáját is.

– Kezdjük a legkínosabb kérdéssel: mit szól ahhoz, hogy a török szövetség vezetői „elfelejtették” elküldeni a magyar csapat számára a török válogatott Málta elleni mérkőzését tartalmazó videokazettát?
– Erről most hallok először – hökkent meg Fatih Terim. – Minden bizonnyal félreértésről lehet szó. Mi mindegyik labdarúgó-szövetséggel jó kapcsolatban vagyunk, a magyar sem kivétel.

– Mennyire ismeri a magyar csapatot?
– A norvégok elleni mérkőzést Budapesten néztem végig, láttam, hogy a magyarok milyen nagyokat hibáztak. Az alapján nehéz volt bármilyen hasznos tapasztalatot leszűrni válogatottjuk játékáról, hiszen a bakikat követően teljesen szétesett a futballja. Egy felvételen láttam a bosnyákok elleni mérkőzésüket is, amelynek hasonló volt a forgatókönyve, csak ezúttal nem a magyarok, hanem a bosnyákok hibáztak nagyokat, úgyhogy azon a találkozón sem láthattam, mire képes valójában Bozsik Péter együttese.

– Ezután mit vár a szombati találkozótól?
– Elsősorban az a lényeges, hogy mit várok el a csapatomtól. Tudják, én is gyűlölök veszíteni, mint minden edző, így természetesen a vereség lehetősége fel sem vetődik bennem a szombati mérkőzés előtt. Egy biztos, nehéz lesz, hiszen a magyar válogatott keretében is akadnak kiváló labdarúgók, és ha ezúttal nem hibáznak akkorákat, mint a legutóbbi hazai meccsükön, akkor megizzadhatunk.

– Mekkora gondot jelent, hogy Yildiray Bastürk sérülés miatt nem játszhat?
– Nem az ő hiánya jelenti az egyetlen problémát. Legalább akkora gond, hogy Halil Altintop csupán egy edzésen készült együtt a csapattal, vagy hogy Fatih Tekke sem teljesen egészséges. Más jellegű probléma, hogy a játékosok közül sokan nem játszanak a klubjukban, elsősorban a török bajnokságban futballozókra gondolok.

– Sokan kritizálták Hakan Sükür beválogatása miatt.
– Jaj, jaj, ne is folytassa! Ezzel a témával nem vagyok hajlandó foglalkozni. Hakan Sükür szombaton minden bizonnyal ott lesz a pályán, és kész! ---- A török futball potentátjai a nyolcvanas évek derekán akkor kapcsoltak hegymenetbe, amidőn a magyar labdarúgás irányítói a lejtő közepe tájékán, kamikaze stílust követve, ötös fokozatba váltottak. A török szövetség akkori vezetőit többek között éppen a magyaroktól Isztambulban elszenvedett 6–0-s vereség (1984. április 4. – „kedves ünnepünk”) ébresztette rá, hogy az addigi „harmadprofi” futballrendszer reformja elodázhatatlan, ha a mind hatalmasabb üzleti lehetőségekkel kecsegtető kontinentális labdarúgást, az európai elitklubokat nem csupán békaperspektívából kívánják csodálni. Az öngyilkos magyar virtus „szellemi támogatói” eközben egyetlen részletről feledkeztek meg: az akcióval csupán a mi labdarúgásunk száll a sírba.

A központi költségvetésből líramilliók áramlottak a sportba, elsősorban létesítményfejlesztésre, s az állami apanázs a befolyásos – nem ritkán kétes üzelmek révén megtollasodott – üzletembereket is lépésre sarkallta. A financiális befektetés mindamellett önmagában kevésnek bizonyult volna a felemelkedéshez a szellemi megújulás nélkül. Első lépésben importra szorult a török piac, amelynek irányítói felismerték: nem szégyen az okosabbtól, a tapasztaltabbtól tanulni.

Ennek a mentalitásnak – és persze a busás, márkában vagy dollárban kézbe csúsztatott fizetéseknek – köszönhetően ismert edzők és a zeniten már túljutott, de klasszis labdarúgók árasztották el a ligát. Az új hullám leginkább a három óriásklubot, az egyaránt isztambuli Galatasarayt, Fener-bahcét és Besiktast „mosta át”: az 1985-ös idényben például mindhárom csapat élén külföldi edző állt (a német Jupp Derwall, a jugoszláv Todor Veszelinovics és Branko Sztankovics). Az új futballkultúra meghonosításában olyan labdarúgók segítettek, mint a francia Eb-győztes Didier Six (Galata, 1987–1988), vagy a német kontinensbajnok és kétszeres vb-második Harald Schumacher (Fenerbahce, 1988–1989). Az eltelt két évtizedben olimpiai, világ- és Európa-bajnokok, világ- és Európa-klasszisok (Cláudio Taffarel, José Kléberson, Stefan Kuntz, Raimond Aumann, Gheorghe Hagi és Popescu...) adták egymásnak a kilincset a török első ligában.

Eredmény: 1992-ben az U18-as Eb-n aranyérmet szerzett a török együttes, 1996-ban a válogatott kvalifikálta magát a felnőtt kontinenstornára, 2000-ben a Galatasaray UEFA- és európai Szuperkupát nyert. És a csúcs: a 2002-es japán–dél-koreai világbajnokságon a dobogó harmadik fokára állhatott Senol Günes „mennyei serege”.

A török terepjáró még mindig felfelé húz – a mi Velorexünk sofőrje egyelőre a domb alján hezitál. ---- Mészöly Kálmán is sokat tett azért, hogy felemelkedhessen a török labdarúgás

Az alapkérdés: hogyan tornázta fel magát a világ legerősebb csapatai közé a török válogatott, mitől lett európai élklub a Galatasaray, a Fenerbahce, a Besiktas? Mészöly Kálmán, korábbi magyar és török szövetségi kapitány, volt Fenerbahce-edző szerint a válasz felettébb egyszerű: a törökök a pénznél csak a futballt szeretik jobban – és áldozni is hajlandóak rá.

„A stadionokban rendszerint telt ház és karneváli hangulat fogadja a csapatokat, az állam évek óta rengeteg pénzt áldoz a sportágra, a bajnokság színvonala folyamatosan emelkedik, újabb és újabb szponzorok, támogatók csatlakoznak a klubokhoz – sorolta a felemelkedés alappilléreit Mészöly Kálmán, aki 1985-től dolgozott Törökországban. – A nyolcvanas évek közepén még a célprofizmus jellemezte a futballt, azaz a klubok többsége néhány játékost fizetett, a keret többi tagja dolgozott. Emlékszem nem egy olyan edzésre, amelyen fél tízkor még egyedül ücsörögtem az öltözőben, mert a játékosok nem érkeztek meg. Dolgoztak, vagy az éjszakázás után nem sikerült idejében megjelenniük. Jupp Derwall-lal, a Galata edzőjével és a jugoszláv Branko Sztankoviccsal összefogva megpróbáltunk változtatni a célprofizmuson. Havonta jelentéseket írtunk, ezeket értékelték a szövetségben, s addig-addig érveltünk, hogy az akkori keretek között egyszerűen nem fejlődhet a futball, amíg aztán minden megváltozott. Az állam irdatlan pénzeket tett a sportágba, az ország különböző pontjain egymás után épültek a sportkomplexumok, és végre szisztematikusan foglalkoztak az utánpótlással. Akkoriban még mocsár és csatorna volt a Boszporusz partján, de néhány év alatt megszámlálhatatlan futballpályát építettek az ingovány helyére.”