Bombagól a tortához

– Gratulálok a születésnapjához, és persze a Standard Liége ellen rúgott bombagóljához. Gondolom, jobb hangulatban telt volna a keddi ünneplés a társaival, legalább pontot szereznek a góljával…
– Hát igen, de sajnos kikaptunk vasárnap – mondta szomorúan Pető Zoltán. – Rosszul kezdtünk, ugyanis ellenfelünk már a hatodik percben betalált, ezután idegenben futhattunk az eredmény után. Aztán kecsegtető helyzetből szabadrúgáshoz jutottunk, nekem pedig sikerült jól eltalálnom a labdát, és kiegyenlítettünk.

– Ennyi?!
– Bevallom őszintén, jóformán semmire sem emlékszem, ugyanis nem sokat láttam a gólomból. Az elrúgás pillanata után már csak az tudatosult bennem, hogy bent van a labda a hálóban. Mind a mai napig várom az összefoglalót, hogy végre viszontlássam a szabadrúgásomat. A mérkőzés után egyébként többen is gratuláltak, és mondogatták: ez eddig az év gólja. Majd ha visszanézem, eldöntöm, hogy valóban így van-e.

– Hogyan lett mégis kettő egyes vereség a vége?
– Nem mi voltunk a mérkőzés esélyesei, de valahogy benne volt a levegőben, hogy nyerhetünk is. Számításainkat sajnos a bíró keresztülhúzta, ugyanis – szerintem jogtalanul – kiállította egyik játékosunkat. Ezután, emberhátrányban, már könnyű dolguk volt a hazaiaknak.

– Három győzelem, két vereség és egy döntetlen – ez a hatodik helyet jelenti a tabellán. Milyen célokkal vágtak neki a szezonnak?
– Az együttesnél minden évben a biztos bennmaradás a cél. Nem téveszt meg bennünket jelenlegi, a vártnál jobb helyezésünk. Belgiumban van három-négy csapat, amely a bajnoki elsőségért harcol, közülük az Anderlecht a legesélyesebb. A többi gárda nagyjából egy szinten áll, elég egy hosszan tartó, balszerencsés sorozat, és máris ott a baj. Mi most nem ragadtunk be a rajtnál, de messze még a vége, bár bízunk a hasonlóan jó folytatásban.

– Nagyon lelkesen beszél a csapatáról. Ezek szerint jól érzi magát Belgiumban?
– Igen, hiszen kitűnő körülmények közé csöppentem. Szerencsére a csapatba beverekedtem magam, ma már szinte alapembernek számítok, annak ellenére, hogy nagy a verseny a kezdőbe kerülésért. Lekopogom, a sérülések is elkerültek mostanában, így csak a játékra kell koncentrálnom. Más hangulat övezi itt a labdarúgást. Bennünket, futballistákat mindenhol elismernek, és úgy veszik az emberek, mi is csupán a foglalkozásunkat űzzük. De bármilyen meglepő, valami miatt mégis hiányzik a magyar labdarúgás.

– Érdekes. És ugyanez a helyzet a válogatottal is?
– Bevallom, az nem különösebben érdekel. Májusban, Új-Zéland ellen még pályára léptem, azután viszont kikerültem a keretből. Harminckét éves vagyok, a válogatott védelmébe minden bizonnyal fiatalabb játékosok kellenek. A nyáron felhívott Bozsik Péter szövetségi kapitány, én pedig biztosítottam arról, hogy bármikor a nemzeti csapat rendelkezésére állok, ha kell, labdát szedek a válogatottnál. Megértem azonban, ha nincs rám szüksége, hiszen minden kapitánynak megvan a saját elképzelései által kialakított csapata. De azért reménykedem…