Pengeélen táncolók

Kezdjük egy levéllel, 2006 májusából. A Nemzeti Sporthivatalnak címezve Ábrahám Attila elnöknek írta Kovács Tamás, a vívószövetség technikai igazgatója:

„Tisztelt Elnök Úr! A 2006. február 28-án írott levelére válaszolva – amelyben a női kardcsapat 2005. évi világbajnoki bronzérme utáni állami jutalomban való részesítését attól tette függővé, hogy a női kardcsapat olimpiai szám lesz-e a 2008-as pekingi olimpián – örömmel tájékoztatom, hogy a Nemzetközi Vívószövetség 2006 áprilisában, Szöulban tartott kongresszusán a versenyszámot a pekingi olimpiai játékok programjába felvette.

Kérem T. Elnök Urat, hogy különös méltányosságból a női kardcsapat jutalmazásáról intézkedni szíveskedjék.

Kérésünk támogatását várva, maradok őszinte tisztelettel…”

A fenti, lassan egy hónapja válasz nélkül hagyott levél szerint manapság még a beígért jutalom sem biztos. Biztos viszont, hogy ha a XXI. században egy magyar sportszövetség pénzt akar, akkor kevésért is meg kell vívnia. Nincs más választása.

Ami a vívást illeti, a sportág évről évre borotvaélen táncol. A válogatottaknak verseny kell, az eredmények nélkülözhetetlenek az olimpiai kvalifikációhoz. A szponzorok csak siker esetén fordulnak a sportág felé, de nagyon kell a pénzük, mert az állami támogatás szűkös, és a juttatás ütemezése sem mindig ideális.
Vívóink tavasszal kilószámra szállították az érmeket a Világkupa- és a Grand Prix-versenyekről. A szakmai munkában tavaly november óta gyökeres változás állt be, ugyanakkor a tavalyit eddig jócskán felülmúló eredményeket továbbra is a szűkös anyagi lehetőségek mellett érték el vívóink.

A szakmai váltás részeként a szövetségi kapitány munkáját fegyvernemenként egy-egy szakember végzi – az azóta elért sikerek alapján ez jó döntésnek bizonyult. A sikeres tavaszról a versenyzők, az edzők és a sportvezetők véleménye részleteiben ugyan néha eltér egymástól, de sok benne a hasonló megállapítás.

A válogatottak felkészülésére és versenyeztetésére 80 millió forint jut.

„Az összeg nagynak tűnik, de íme egy példa: amikor két hét alatt három női tőrözőnk három versenyen vett részt Sanghajban, Szöulban és Tokióban, mindez az oda-vissza utazgatást megspórolva is nyolc és fél millióba került. Három versenyző, három verseny, nyolc és fél millió... A viadalokon pedig ott kell lennünk, kellenek a Világkupa-pontok, hogy ki tudjunk jutni a pekingi olimpiára. A csávából általában a szponzoraink húznak ki, már januárban ideadják az éves támogatást. Sajnos legtöbbször csak a legjobbakat tudjuk indítani a versenyeken, pedig nagy szükség lenne rá, hogy a közvetlen utánpótlás is rutint szerezzen” – mondta Kovács Tamás.

Most pedig nézzük az egyes fegyvernemeket.

Nébald György, a kardozók szövetségi kapitánya így vélekedik az anyagi kérdésekről: „A pénzelosztásnál szétválasztották a fegyvernemeket, eredményességi alapon kapjuk a támogatást. Mi, kardozók átlagos összeghez jutunk az idén, a párbajtőr több, a tőr szakág kevesebbet kap. Sokszor meg kell húznunk a nadrágszíjat, az év elejét a Magyar Fejlesztési Bank négymilliójával húztuk ki, sokat segített, hogy Erős János, a bank elnök-vezérigazgatója egykor kardvívó volt.” Nébald a szakmai részt a következőképpen foglalta össze: „A három fegyvernemet egy ember nem irányíthatta megfelelő színvonalon. Mostanra átláthatóbb lett a rendszer, kedvezőbbek a menedzselési lehetőségek is. Nemcsak a felnőtt-, hanem a junior- és kadettválogatottakat is mi irányítjuk, így hosszú távra tervezhetünk. Erre nagy szükség van, hiszen például az Egyesült Államokban csak egy junior kard minősítő versenyen négyezren lépnek pástra...”

Kulcsár Győző, a párbajtőrözők munkájáért felelős szakember borúlátó, ami a pénzt illeti: „A keveset kell elosztani a tőrözők, a kardozók és a párbajtőrözők között, ez óhatatlanul vitákat szül. Mi sem dúskálunk a javakban, akadt verseny, ahol a hölgyek olyan szálláson laktak – a spórolás jegyében –, ahová a saját lányomat soha nem engedném el...” A szakmával kapcsolatban már optimistább: „Szerencsés, hogy három szakmai vezető van, a munkát egy ember képtelen színvonalasan, mindenre odafigyelve elvégezni. A fegyvernemek mára már eltávolodtak egymástól, régen a kezdők kezébe mindig tőr került, aztán menet közben alakultak ki a dolgok, manapság rögtön szétválasztják a társaságot. A téli sportok világából tudok egy – szerintem – jó példát. Az alpesi sízés olyan, mint a konvencionális szakágak, a kard és a tőr. Rövid idő alatt lezajlanak az események, más fizikai és lelkiállapot kell hozzájuk, mint a sífutáshoz, amit kis túlzással a párbajtőrhöz tudok hasonlítani, az idegi és testi terhelés jobban elnyúlik.”

Bernáth Zoltán, a tőrözők vezetője ekként látja az anyagiakat: „A pénz kevés, a tőrözőknél ráadásul fegyvernemen belül is nagy a szakadék. Míg a nőknél folyamatosan sikerült beépíteni a tehetségeket a felnőttválogatottba, a férfiaknál évek óta generációs szakadékban vagyunk, amit a pénz csoportosításánál is figyelembe kell vennünk.” A szakmáról megjegyezte: „Korábban csak arra voltunk hivatottak, hogy levezényeljük az edzéseket, a szakmai, menedzselési döntéseket más, a fegyvernem sajátosságait, belső gondjait nálunk kevésbé ismerő kapitány hozta meg helyettünk. A helyzet a szakágak szétválasztásával javult, ez pedig az eredményeken is meglátszik.”Összesen: 9 arany-, 9 ezüst- és 12 bronzérem