Fárasztó tavasz után sikeres Eb következik?

– Fel tudná sorolni, hogy az idén melyik Vk- vagy GP-versenyen került döntőbe?
– Ööö... nem. Pontosabban, ha egy kicsit megerőltetném az agyam, azt hiszem mégiscsak menne. Persze egyszerűbb lenne, ha azt kérdezné, mikor nem. A májusi, padovai Grand Prix-viadalon a nyolcaddöntőben búcsúztam, az volt a mélypont.

– Nem volt az olyan mélyen...
– Az igaz, de én igyekszem magasan tartani a mércét. Mostanában tényleg elég jól megy a vívás, kamatozik az a fajta stílus, amit én képviselek. Az a lényege, hogy az ellenfél nem tudja, mikor fogok védekezni vagy támadni. Néha a bíró sem tudja, mit csinálok.

– Ha fiatal vívó lennék, azt kérdezném, hogyan kell versenyt nyerni?
– Egy fiatal vívónak azt mondanám, keményen kell dolgozni. Az én vívásom komoly erőnlétet igényel, a taktikai fegyelem mindig nagyon fontos, mint ahogyan az is, hogy a vívó idegeire saját magának kell vigyáznia. Aztán ott van a véletlenek nevelő hatása. Nekem 2003-ban volt egy Achilles-ín-sérülésem, amiből sikeresen viszszatértem egy csapat vb-ezüsttel. Ez jókora lökést adott, az egy évvel későbbi olimpiai egyéni második hely pedig annál is nagyobbat.

– Ma ön a magyar kardvívók vezére.
– Az nem, de a korelnök igen. Tőlem várják a jó eredményeket, sőt néha különleges feladatot is kapok. Mint például a múlt héten, amikor Decsi Tamással és Lontay Balázzsal egyedül mentünk ki egy fontos GP-versenyre, ráadásul jó messzire, Chilébe. Így a versenyzés mellett nekem kellett menedzselnem a csapatot. Ez szült fura helyzeteket, az egyéni döntő előtt az olasz mérkőzésvezető megkért, hogy ne reklamáljak, mert nekem nincs szükségem segítségre... Egyébként nem vezette rosszul az asszót, igaz, jól sem. Végül szerencsére a csapatunk nyerni tudott.

– Elég kalandosan hangzik: chilei vívóverseny.
– Az ötmilliós Santiago kellemes hely, ez pont a vívótermen nem látszott, az ottani kora téli tíz-tizenkét fokban nem volt fűtés. Reggelente elég cudar idő volt, de aztán beleheltük, különösen a büfé környékén, ahol volt egy tévé. A selejtezőnkkel együtt kezdődött a labdarúgó vébé, úgyhogy rendszeresen harminc-negyven vívó sompolygott ki meccset nézni.

– Térjünk vissza kicsit a vívásra... Elégedett volt a zsűri tevékenységével?
– Egy kivételével csak dél-amerikaiak vezettek asszót, úgyhogy maximálisan. Ők ugyanis nem tudják, „ki kivel van”, ez a téves ítéleteken is látszott, fel sem vetődhetett az esetleges szándékos kitolás gyanúja, ellentétben némelyik európai versennyel.

– Nehéz tavaszon vannak túl, a csapat is összekapta magát a végére, jó előjelekkel várhatják az izmiri kontinensviadalt.
– A hét végén kivételesen nem versenyzünk, jövő héten viszont irány Tata. A csapat kezd összeállni, bár a vívótudással eddig sem volt gond, most pedig jó adag önbizalmat szereztünk. Pihenni azonban az Eb után sem fogunk, rá két nappal Teheránba kell utaznunk egy Vk-versenyre. Nincs mese, az olimpiai kvalifikációs rendszert nem lazításnak találták ki, utaznunk kell, hogy gyűjtsük a pontokat. Különleges az olyan alkalom, amikor egy hosszú hétvégét tudok vívás nélkül eltölteni Galyatetőn. Itthon bajlódom az időeltolódással, közben számtalan dolgot kell elintéznem, arról nem is beszélve, hogy a klubom szent dolog, mindig szakítok időt arra, hogy mesteremmel, Gerevich Györggyel dolgozhassak.

– Van ideje a focivébével foglalkozni? Egyáltalán érdekli?
– Érdekel hát! Azért szurkolok, hogy a csehek minél jobban szerepeljenek!