DAC volt, dac van

Elcsuklik a hangja. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy könnycsepp szökjön a szemébe.
„Hát, ide jutottunk…” – sóhajt egy nagyot Lencsés Tamás az általa elmesélt „sztori” után. Fényképezőgépet vitt magával a Ferencváros elleni bronzmeccsre, az öltözőben kattintgatott. Ott, ahol kisgyerekkora óta nap mint nap büszkén húzta magára a korcsolyát, az Acélbikák mezét.
Ott, ahol kis túlzással több időt töltött, mint odahaza.
Megörökítette az örökkévalóságnak a szekrényét, készített néhány totál felvételt, majd némán kisétált. Végig az járt a fejében, hogy utoljára készült a dunaújvárosi öltözőben.

„Hát, ide jutottunk…”
A négy bajnoki aranyérmet és hét MK-győzelmet szerző csapatnál, mint egy hete jeleztük, becsukják a boltot. A DAC Jégkorong Kft. vezetősége köszönte szépen, a jövőben nem kívánja tovább működtetni a társaságot. Kérdések tucatjai fogalmazódnának meg (Ki a felelős?; Igaz-e, hogy ötvenmillió forint a tartozás?; Kivel tárgyaltak a jövőről?; Igaz, hogy több mint százmillió forint volt a tervezett költségvetés?; Hol az állítólag befolyt nyolcvanmillió forint?; Miért kellett a játékosokat hitegetni?; Mennyibe kerültek a csalódást okozó svédek? – csak néhány fontos közülük), ám az illetékesek frappáns módon az általuk kiadott közlemény utolsó sorában ekképpen búcsúznak: ”A taggyűlés egyhangúlag úgy döntött, hogy ezen közleményen túl egyéb nyilatkozatokat az ügyben nem kíván tenni.”
Korrekt, nemde?

„Kőhalmi Tibor és Takács Endre. Ők azok, akik becsaptak, hülyére vettek bennünket”– mondta egy neve elhallgatását kérő, a holt szezonban máshová igazoló, felettébb dühös játékos. S hogy miért akar inkognitóban maradni? „Ha valami csoda folytán csurranna némi pénz a kasszába, nem szeretnék holmi bosszú miatt lemaradni valamiről.”

„Hát, ide jutottunk…”
Váradi Zsolt technikai vezető arca is mindent elárul. A játékosokhoz hasonlóan neki is jelentős összeggel adós a vezetőség. „Én csak azt nem értem, ha tavaly augusztusban tudta a vezetőség, hogy nincs meg a szezonhoz szükséges pénz, akkor miért kellett ezt csinálni? Miért kellett ígérgetni?”
Tényleg, miért kellett? Ha pedig abban reménykedtek a nevezett urak, a szakosztály elnöke és ügyvezetője, hogy majd év közben csak sikerül becserkészniük néhány támogatót, az igencsak felelőtlen tettnek tűnik.
Válaszok azonban nincsenek…

Van helyettük egy szétesett csapat (a hokisok zöme aláírt egy másik gárdához), homályos múlt szezon és egy sötét jövőkép.
„Hát, ide jutottunk…”
A csarnok gyönyörű. A szezont Dunaújvárosban töltő, néhány impozáns létesítményben már megforduló svédek is a csodájára jártak. Kercsó Árpád egykor felnevelt egy olyan generációt, amelyre a mai napig alapoz a sportág. A városban a női kézilabdacsapat mellett a hokisok az „istenek”. Ez is kevés.
Bezzeg a dunaferres időkben! Az maga volt a Kánaán! Hogy miből, tudjuk… A vasmű privatizációja után várható volt a visszaesés. Na, de ennyire?!
DAC-Invitel. Élt: két évet. Papíron. Igazából egy az a kettő. Mert a mögöttünk hagyott idény kapcsán sok mindenről beszélhetünk, csak életről nem. Nyolc, azaz nyolc hónapja nem kaptak fizetést a játékosok.
„Várjatok még egy kicsit” – mindig ez volt a kérés.
S vártak.

Előfordult, hogy szóba került a sztrájk, de rendre elvetették. „Csak” becsületből jégkorongoztak. Ígérgetés most is van. A legfrissebb: a közeljövőben (állítólag a volt névadó szponzornak, az Invitelnek köszönhetően) egy havi járandóság kifizetésére van esély. A többire nincs.
Vérlázító.

Még akkor is, ha – Magyarországon vagyunk, ezt ne felejtsük el – ez nem egyedi eset.
„Hát, ide jutottunk…”
Hová is? A magyar válogatott 27 esztendős védője munkát keres. Társainak szerencséje volt, ő azonban nem kapott sehol szerződést. Lencsés Tamás a jelek szerint a franciaországi divízió
1-es világbajnokságon játszott utoljára. Azóta megélhetési gondjai vannak. Mostanság a lapok álláshirdetés rovatait bújja. A végzettsége épületgépész-technikus. Igazi csapatjátékos. Immáron csapat nélkül…

---- T ---- V