Újabb lépés az NHL felé

– Lépcsőzés?
– A negyedikre – mondja lihegve Vas János, a Dallas Stars 22 esztendős szerződtetett hokisa.

– Edzésterv amerikai módra?
– Nem, pihenés dunaújvárosi módra.

– Édes semmittevés…
– Egyébként az. Három hétig szigorúan csak lazítani szabad, a lelkemre kötötték, hogy még véletlenül se izzadjak meg. „Jankó, semmi komoly mozgás!”, szólt az utasítás.

– Ehhez képest…
– Tehetek róla, hogy a negyediken lakunk?

– Más ez a környezet, az biztos.
– Más, de szeretem Dunaújvárost. Mint ahogy Iowát is. Pedig eleinte sokat görcsöltem, féltem attól, hogy közlik, nincs rád szükség. Csak kapkodtam a fejem, olyan jó játékosokat küldtek haza az edzőtáborból. Amikor azt mondták a hotelben, hogy van két napom a költözésig, keressek magamnak lakást, akkor nyugodtam meg.

– Elbocsátó szép üzenetnek tűnik.
– Pedig ez jelentette azt, hogy végleg befogadtak, iowai lakos lehettem.

– Elindult tehát lakást keresni?
– Valahogy úgy. Egy csodálatos apartmanközpont lett a nyerő. Három szoba, mindennel felszerelt, konyha és fürdőszoba. A közben kiutazó feleségemmel azon nyomban megszerettük.

– Hogy telt egy napja?
– Semmi extra. Délelőtt edzés, délután pihenés vagy meccs. Nagy sétákra nincs lehetőség, hiszen nincs hol. Mindenki a hatalmas bevásárlóközpontok felé veszi az irányt, így mi is. Ez jelenti a szórakozást.

– Nem egy NBA- vagy egy NHL-meccs?
– Nincs a közelben. Karácsony napján NFL-meccsen voltunk, de olyan hideg volt, és úgy esett az eső, hogy a felénél kénytelenek voltunk hazamenni. A lelkes szurkolók félmeztelenül ugráltak, mi viszont dideregtünk.

– Sokat utaztak?
– Rengeteget. Egy nappal korábban mentünk az idegenbeli mérkőzésekre, általában busszal. A távoli helyekre, Kanadába persze repülővel utaztunk. Igazi mókuskerék az egész, de tetszik, nagyon tetszik.

– Játszhatna a svéd vagy a finn elitligában, jobban a szakemberek szeme előtt lenne, és anyagilag is jobban járna. Mégis ragaszkodik az Amercian Hockey League-hez. Miért?
– A Dallas Stars alkalmazottja vagyok, ahol azt mondták, a farmcsapatba kell mennem. Ennyire egyszerű. Persze nyilván megbeszélhetném velük, hogy engedjenek vissza, mondjuk Svédországba, ahol valóban könnyebben kitűnhetnék, és ahol valóban jobban kereshetnék – bár gyorsan hozzáteszem, Iowában sem panaszkodhatom a pénzre. Még csak egy szezont húztam le Amerikában, de úgy érzem, közelebb kerültem álmom beteljesüléséhez.

– Az NHL-hez, ugye?
– A show, ahogy itt mondják. Valami megerősítésére nem azt a kifejezést használják, hogy „becsületszavamra”, hanem ezt: „megesküszöm a show-ra” . Mindannyian várjuk azt a bizonyos telefonhívást.

– Már melyiket?
– A dallasit. Néhány társam már örülhetett ennek. Telefon reggel, öltöny, és irány a reptér. Csodálatos érzés lehet, remélem, hamarosan én is megtapasztalhatom. Egyelőre azonban csak az ellentétes irányú hívásban volt részem.

– Olyan is van?
– Igen, ez a lefelé menet. Nincs ellene apelláta. Kétszer öt meccsre tettek le a kisebb ligába, az Idaho Steelheadshez.

– Egyszer fent, egyszer lent. Ez ám az állandóság…
– Semmi rossz sincs ebben. Speciel az én esetemben kifejezetten hasznos volt az ingázás. Ráadásul szerencsés is, hiszen ebben a kétszer tíz napban egy kaliforniai és egy floridai túra szerepelt.

– Vagy úgy.
– Mondom, ez mázli volt.

– Amúgy miért küldték le?
– Először, hogy szokjam kicsit a stílust. Arrafelé a kisebb pálya miatt teljesen más a hoki, mint Európában. Miután visszatértem, az Iowa vezetői megdicsértek, azt mondták, máris sokkal jobban védekezem. És tényleg, én is éreztem, hogy az Idahónál nemcsak önbizalmat szereztem, hanem tanultam is valamit. Boldog voltam, jól ment a játék, nem tagadom, néha-néha már vártam is azt a bizonyos hívást fentről, amikor az egyik meccsen elég volt egy szerencsétlen ütközés.

– A diagnózis?
– Csuklórepedés. Muszáj volt megműteni, hogy hamar visszatérhessek. Beültettek egy csavart, ami a mai napig a kezemben van. Sőt bent is lesz életem végéig, ha nem zavar semmiben.

– Jól hangzik.
– Nem olyan vészes, soha nagyobb sérülést. Persze a legroszszabbkor jött. Viszont három hét pihenőt követően már jégen voltam, igaz, mehettem megint a kiscsapathoz.

– Tudom, tíz nap Florida.
– Szerencsére gyorsan játékba lendültem, hamar elkaptam a ritmust, mintha mi sem történt volna, visszatértem az iowai soromba. Gólt ütöttem, pontokat szereztem, de peches voltam, mert a csuklóm után a térdem sérült meg. Ekkor négy hetet kellett kihagynom, és a rájátszás előtt négy meccsel tértem vissza.

– A többit jól ismerjük. Miközben a magyar válogatott a franciaországi világbajnokságon bátyja, Márton nagyszerű játékával győzte le a briteket, harcolt ki döntetlent a hazaiakkal, és szorongatta két harmadon át a németeket, addig ön az IHL rájátszásában remekelt.
– Fájt a szívem, hogy nem lehettem velük, de nagyon örültem, hogy a rájátszásban szerepelhettem a csapattal.

– A dallasi megfigyelők előtt ugyebár.
– Így van. Talán nem véletlen, hogy mielőtt hazajöttem volna, sok dicsérő szót kaptam. No és egy mindenre lebontott egyéni edzéstervet. Ebben még az is szerepel, hogy mit igyak, mit egyek, hogy mennyi súlyt kell magamra szednem, és hogy hány százalék zsírral kell lejjebb mennem. Rendkívül profi az egész.

– Mikor megy vissza?
– Július huszonegyedikén kell kint lennem. Már várom. A legjobban talán a szeptemberi dallasi edzőtábort, amelyen már a nagy sztárok, Mike Modeno és a többiek is jelen lesznek. Tavaly megtapasztaltam, hogy milyen érzés. Mondhatom, fenomenális volt. Az Edmonton elleni edzőmeccset, pályafutásom eddigi legnagyobb élményét például sohasem felejtem el. Kész vagyok a folytatásra!