Ötvenéves, és sok nő szereti

– Nem unja még azt a gólt?
– Volt, amikor azt hittem, hogy igen, de aztán rájöttem, ezt nem lehet megunni.

– Jellemző, hogy vissza sem kérdezett, azonnal tudta, a sok közül melyik gólról van szó.
– Nem nehéz, mert rólam beszélve mindenkinek a norvégok elleni emelés jut az eszébe. Pedig rúgtam én ennél szebbet is, csak azt négyezren látták, és nem volt annyira fontos. Tudja, már csak azért sem unhatom meg ezt a témát, mert a gyerekeim engem nem láttak futballozni, nagyon kicsik voltak még, amikor abbahagytam a játékot, és ennek a gólnak az emlegetése és gyakori lejátszása kárpótolhatja őket.

– Az igaz, hogy lőni akart, de felpattant a labda, és azután döntött az átemelés mellett?
– Ennél sokkal jobb a történet. Nem is hinné, hogy a nagy dolgok miken múlnak! Az első, egyenlítő gólunk előtt Fazekas Laciról ment ki a labda, de ő határozottan mutatta a bírónak, hogy szöglet következik, ő pedig megette. Jött a beívelés, befejeltem. Mezey György, aki akkor a szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán segítője volt, feltérképezte a norvégokat, és kiszúrta, hogy a kapusuk gyakran bóklászik az ötösön kívül, és szólt, hogy ha hozzám kerül a labda harminc méteren belül, fel se nézzek, csak íveljem a kapura. A szünetben számon is kérte, de mondtam, nem volt ilyen szituáció, márpedig anélkül nem megy. Aztán tíz perccel a vége előtt végre hozzám került a labda, toltam rajta egyet, és alárúgtam. Ennyi.

– A Salvador elleni mérkőzésen, az 1982-es világbajnokságon nyolc perc alatt rúgott három gólt, amely állítólag azóta is világbajnoki csúcs. Erre vajon miért emlékeznek kevesebben?
– Azért, mert ezek a gólok nem voltak annyira fontosak, hiszen a csapat tízet rúgott, és a három találatom a hatodik, a nyolcadik és a kilencedik volt. Tehát még csak nem is klasszikus mesterhármas, mert Szentes Lázár „beszemtelenkedett” az első és a második közé. Egyébként mondok valami nagyon tanulságosat. Néhány éve találkoztam salvadoriakkal, akik ódákat zengedeztek arról a csapatukról, amelyet mi tíz egyre legyőztünk, áhítattal emlegetve, hogy előtte és azóta sem volt olyan remek válogatottjuk. Mondtam nekik, nagyon tisztelem és irigylem őket, mert ők valóban a játékot szeretik, nem pedig kizárólag a győzelmet. Gondoljon bele: ők megdicsőülten mentek haza, nekünk pedig azóta is magyarázkodnunk kell.

– Csalódásként élte meg azt a világbajnokságot?
– Vegyesek az érzéseim. A mexikói csapat taktikailag jóval többet tudott, de a mi csapatunkban játszott több nagy egyéniség. Mészöly Kálmánnak volt bátorsága egyszerre játszatni Nyilasi Tibort, Törőcsik Andrást, Fazekas Lászlót, Müller Sándort és engem. Mindenki azt kérdezte, ki fog itt védekezni. Úgy oldottuk meg, hogy inkább nálunk volt a labda, nem adtuk oda az ellenfélnek. Azt hittem, továbbjutunk, de egy-egy győzelemmel, döntetlennel és vereséggel egyáltalán nem bőgtünk le, és tényleg csak apró megingáson múlott az igazi siker.

– Menjünk még messzebb a múltba: meglepően későn, tizenhat évesen kezdett el futballozni. Hogyhogy nem fedezték fel korábban?
– Azért, mert addig csak a szülőfalumban, Taszáron játszottam három-négy órát naponta, és így nem voltam szem előtt. Egyébként ott autodidakta módon minden olyat megtanultam, amit manapság tanítok az edzőképzésben.

– A falu melletti rét királya volt?
– Ügyesebb voltam a többieknél, de taszári szinten ez azért nem nagy világszám… Az viszont tény, hogy ha négyen voltunk, akkor én alkottam az egyik csapatot, a maradék három a másikat. Ezért nem zavart felnőttként sem, ha három védővel álltam szemben. Engem senki sem látott ilyenkor visszafordulni, mert kölyökként megtanultam, hogy erre is van megoldás, és háttal a kapunak nemigen lehet gólt lőni.

– És hogyan jutott el Taszárról rövid idő alatt a Kaposvár felnőttcsapatába?
– A gimnázium második osztálya után a nyáron unatkoztam, és a bátyámék mondták, menjek be Kaposvárra, edzzek, legalább lekötöm magamat. Ott ragadtam, bár csak egy év múlva fértem be az ifibe. Akkor viszont az ősszel rúgtam negyvennégy gólt, és a télen Mathesz Imre, a felnőttek edzője közölte velem, másnaptól már nála játszom. Később ő beszélt rá, hogy a Vasasba menjek.

– Előtte azonban Pécsre igazolt, amellyel aztán ki is esett az élvonalból. Szükség volt erre a kirándulásra?
– Nem kirándulás volt, mert felvettek a pécsi tanárképző főiskolára, utólag sajnálom, hogy csak egy félévet végeztem el. A kiesésről pedig annyit, hogy ebben a csapatban olyan futballisták játszottak, mint Rapp Imre, Katzirz Béla, Kocsis István, Tóth József, Zombori Sándor, Dárdai Pál, Kardos Ernő, és én is ott voltam. Ez a rendszerint tizenötezer néző előtt játszó és kieső csapat ma a válogatott gerincét is adhatná.

– A Vasasban eltöltött évei jóval sikeresebbek voltak. Annyira, hogy amikor Illovszky Rudolfot megkértem, mondjon valami rosszat is Kiss Lászlóról, hosszas gondolkodás után csak annyit említett meg, hogy nem szeretett fejelni. Meglepett, mert emlékeim szerint sok gólt ért el fejjel.
– Igen, de zömmel akkor, ha nem volt a közelemben védő. Még ifistaként egy kapus úgy taglózott le, hogy rövid időre elvesztettem az eszméletemet, majd később Salgótarjánban összefejeltem a vörös Kováccsal. Ő nyert. Engem levittek a pályáról, és egy hétig kórházban feküdtem agyrázkódással. Ettől fogva a védők szorításában nem szívesen próbáltam meg fejelni.

– Később két évet játszott Montpellier-ben, majd hazajött, meglepetésre nem a Vasasba, hanem az MTK-ba. Miért?
– Szerettem volna Verebes Józseffel dolgozni. A harmadik meccsen nagyon súlyosan megsérültem, ezért nem maradt más dolgom, mint figyelni, és elmondani is nehéz, mennyit tanultam tőle. Ez az ember hihetetlenül sokat tudott a futballról.

– Nem zavarja, hogy amikor mindenki élvonalbeli edző akar lenni, és csak azt tartja méltónak, egy Kiss László a Femina női csapatának a kispadján ül?
– Amikor edzősködni kezdtem, én is az élvonalról álmodoztam. Utólag be kell vallanom, féltem. Nem a megméretéstől, hanem a magyar klubok tulajdonosaitól, akik hetek alatt megállapítják, hogy én nem értek ahhoz, amit csinálok. Manapság is ez a jellemző, és ezért már nem is vágyom abba világba. A nők között rengeteg szeretet és megbecsülést kapok, méltányolják, hogy az első perctől fogva képzem őket, megtanultak nem ösztönösen, hanem taktikusan futballozni. Emellett instruktorként is dolgozhatok, büszkén mondhatom, részt vettem a Bozsik-program szervezésében, gyerekekkel foglalkozom, és mindez együtt kerekké teszi az életemet. Élvezet tanítani a futballt, mert nincs rajtam napi eredménykényszer. Így megvan a lehetőségem, hogy a lányoknak és a gyerekeknek megtanítsam, mi is ez a játék. Mert ne felejtsük el: a futball elsősorban játék, és minden más szempont csak ezután következhet. ---- A ---- &