Megfizette a tanulópénzt

– Akkor itthon folytatja?
– Szinte biztos az igen – felelte Böőr Zoltán.

– A DVSC-ben?
– Remélem. Hétfőn szeretnék új fejezetbe kezdeni a Lokival, s kedden aztán útra kelni a csapattal.

– Mármint az antalyai edzőtáborba. Milyen lesz visszamenni?
– Új állomásként tekintek a Lokira, Debrecenre…

– Félreértett, Törökországra gondoltam.
– Még nem tartunk ott, egyelőre nem vagyok a DVSC játékosa.

– Szóval Debrecen a következő megállóként…
– Hazajöttem, ami egyfelől jó érzés, motivált vagyok, újból bajnok és kupagyőztes akarok lenni a Lokival, aztán ha alkalom adódik, ismét belevágok a légióskodásba.

– Első kísérletét, a manisait miként értékelné?
– Pozitívan – és sikertelennek.

– Minden ön ellen esküdött?
– Szó sincs róla. Megfizettem a tanulópénzt, érettebb lettem az elmúlt hat hónap során. A nyári szerződést megelőzően kilenc évig játszottam Debrecenben, ahol tulajdonképpen burokban éltem. Fogalmam sem volt a beilleszkedés nehézségéről. Mire minden téren felvettem az új közeg követelte ritmust, vagy inkább azt mondom, mire észbe kaptam, hogy akaratosabbnak, önzőbbnek kell lennem, már késő volt. Kikerültem a csapatból, s később sanszom sem volt arra, hogy Ergün Yanalnak, az új edzőnknek bebizonyítsam, igenis építhet rám.

– Magyar játékostól ritka vallomás a „hibáztam” kezdetű…
– Őszinte vagyok önmagammal szemben, fel kell tennem a kezem, s el kell ismernem, az események alapvetően miattam nem alakultak úgy, ahogy szerettem volna.

– Tudja, mit rontott el?
– Pontosan. A kezdetektől fogva gürcölnöm kellett volna, úgy, ahogy a csapatba visszakerülésért küzdöttem. Magamból kiindulva jóhiszemű, sőt naiv voltam, miközben a legfontosabb törvény éppen úgy szól: senkire és semmire nem lehetsz tekintettel. Az edzésen úgy is lehet jó hangulat, hogy százszázalékosan arra koncertálsz, amit feladatul adtak neked. Itthon nincs meg ez az intenzitás.

– Merthogy?
– Ilyen a labdarúgásunk, egyelőre ez is része, velejárója… Sajnos.

– Összegezzünk: lezser volt?
– Kezdetben úgy gondolkodtam, ahogy itthon. Más mércével mérve, igen, ez lehet lezserség.

– Mit gondol, a törökországi felismerést, annak hozadékát, a maximális odaadást és tudatosságot a honi környezetben hozni tudja majd?
– Bennem is felvetődött már ez a kérdés. Biztos vagyok magamban, tehát igen a válasz.

– Dacos?
– Csak annyira, amennyire kint voltam novembertől, amikortól egyre több jel mutatott arra, hogy a jövőben nem számolnak velem. Tehettem bármit, leírtak a törökök. Külön edzésekre jártam, „csak azért is” hozzáállással végeztem a gyakorlatokat.

– Mikor jött el az a pont, amikor ráeszmélt, hogy nem sikerült?
– Az antalyai edzőtáborban januárban. Hiába dicsért a másodedző, hiába ment jól a játék a csapattársaim szerint is, egyik napról a másikra kiraktak a keretből anélkül, hogy bármit is mondtak volna. Két hétig egyedül edzettem, aztán Leedsbe utaztam próbajátékra. Nem lett belőle szerződés, amiben masszívan szerepet játszott ez a kirekesztettség is. Ezzel együtt sem érzem úgy, hogy hibáztam, amikor Törökországba igazoltam. Amit átéltem, részben emlékké vált, részben komoly tanulsággal szolgált.

– Azaz Manisa nem szinonimája a kudarc szónak?
– Semmiképpen. Nálam iskolát jelent.