A kereszt, apám és a keresztapám

Férfiember csak bedobásnál veszi kézbe a labdát, a mi fajtánkhoz a foci illik – nevelte belém apám. A játék és főleg az irántam érzett szeretetéből számomra világossá vált, hogy – bár a nyilvánvalóan nyomdahibás lexikonokból nem ez derül ki – ő minden idők legnagyobb labdarúgója. Vagy ha nem ő, akkor olyasvalaki, aki nagyjából úgy néz ki, mint ő. Apám kicsi, kopasz és köpcös, mióta csak ismerem, ergo a 70-es években csak az újpesti Bene vagy a zalaegerszegi Bogáti jöhetett szóba a világ legjobb játékosaként. Nem véletlen, hogy az öszszes – eredetileg fekete-fehér, ám mára már megsárgult – ifjú- kori fotómon labdával vagyok látható. Kisebbel és nagyobbal, piros pettyessel és tarka mintással. Rúgom és védem, játszótéren és réten. Többnyire, persze, passzolok, cselezek és gólt rúgok. A futball áthatotta a szürke hétköznapjainkat, de belengte piros betűs ünnepeinket is. Karácsonyra kaptam gombfocit, rugós focit, majd asztali focit, szaknyelven csocsót is. Őszintén szólva nem is vágytam másra, legó, távirányítós autó, esetleg bűvészkészlet nem hozott volna lázba. Egyvalami hiányzott csak az életemből – egy igazi bőrlabda. A Jézuska és apám kezdetben úgy vélte, hogy egy kisgyerek a nehéz bőrlabda helyett jobb, ha a dorkójával inkább a gumilabdát rugdossa naponta két-három órát. Ekkor (csaknem 30 éve immár…) lépett közbe keresztapám. Felülbírálva Jézuskát és apámat, megígért egy bőrfocit. Keresztapámat komoly embernek tartottam, egyrészt a filmbéli Don Corleonét idéző tekintélyes külseje, másrészt betartott ígéretei miatt. Az előző esztendőben egy Rakéta típusú orosz karórát intézett el az égiekkel, amely még mindig megvan, sőt ma már nevéhez méltó sebességgel is jár. Így jött el a nagy nap, életem legemlékezetesebb karácsonya. Keresztapámék Üllői úti bérlakásában a fa alatt szelíden ott hevert a zöld-fehér szabású bőrlabda. Kis idővel később kevésbé szelíden ugyan, de ott hevertem én is. Lázasan kalkuláltam, totóztam, vajon tényleg az enyém lesz? Tényleg az enyém lett. Örömömben szinte elsírtam magam. Aztán egy évig nem játszottam vele. Annyira szép volt, és annyira féltettem, hogy egyszerűen nem mertem levinni a térre. Hogyisne, hogy valamelyik béna osztálytársam direkt a sárba rúgja, vagy ami még roszszabb, ki az úttestre a kukáskocsi alá! A labda halálát én sem éltem volna túl. Apám bölcsessége (Akié a labda, az mindig játszik) és anyám férfilogikát teljességgel nélkülöző szigora (Mit keres a futball már megint a könyvespolcon?) együttesen vett rá, hogy arra használjam a játékszert, amire való, játékra. És a labdám mindent túlélt. Falábú csapattársakat, teherautók csikorgó gumiját, beletört szeleptűket, sőt még autóbalesetet is. (A már eladott Skodánk összetört egyszer, a csomagtartóban lévő bőrfoci persze ezt is sértetlenül megúszta.) Évek óta nézegetem, készenléti állapotban tartom, hozom-viszem, de nem használom, hisz alkalmi csapatunkból mindig van valakinek ennél újabb, márkásabb, menőbb lasztija. Ajándékba nincs szívem odaadni, és nincs is értelme, mert a mai porontyok, ha egyébként labdát szeretnének, akkor inkább zenélő focit vagy play station számítógépes játékot kérnek Jézuskától, pardon a Télapótól. Az öreg, már megkopott, nagy focicsatákban edzett és kicsit leeresztett bőrlabda megmaradt nekem. Minden góljával és emlékével egyetemben. Az idén karácsonykor azonban odagurítom a fa alá. Hátha majdnem két hónapos, szemlátomást Isten áldotta tehetségű kisfiam rámosolyodik és hozzáér. (Azt sem bánom, ha kézzel!) Titkos vágyam persze, hogy az igazi "örömfocit" fiam rúgja majd apámhoz és apjához méltóan, hasonló szeretettel. Mindenkinek megvan a maga keresztje, apja. Még akkor is, ha nem Don Corleone a keresztapja. ---- N ---- &