Nagy Péter és becsben tartott medáliája

- Amikor legurult a céldobogóról, úgy szorongatta a emlékplakettet, mintha a világ legdrágább kincse lenne.
- Abban a pillanatban úgy is éreztem. Nagyon sokat küzdöttem érte, úgyhogy semmi pénzért sem válnék meg tőle.
- Voltak olyan pillanatok a verseny során, amikor úgy látszott, az ereje végére ért.
- Pedig fizikailag és mentálisan is rengeteget készültem erre a viadalra. Ám voltak nagyon nehéz pillanatok, és a végére rohamosan fogyott az erőm.
- Miért akart indulni a Dakaron?
- Szerintem normális dolog, hogy az ember kihívásokat keres az életben, és a háromhetes sivatagi száguldás igazán nagy kihívás.
- Mi jelentette a legnagyobb élményt?
- Nem is tudom, de az biztos, hogy lesz mit mesélnem az unokáknak. Például azt, amikor húsz órán keresztül egyedül voltam a sivatagban, és vártam, hogy valaki hozzon végre néhány liternyi üzemanyagot, amivel eljutok a táborig. Esküszöm, egészen addig élveztem az egyedüllétet a dűnék és a tevefű között, ameddig meg nem fordult a fejemben, hogy ez esetleg a verseny végét is jelentheti számomra.

- Volt valami, ami meglepte?
- Amikor szétnéztem a célban, és láttam, hogy kik teljesítették a majdnem kilencezer kilométeres távot. Arra számítottam, hogy itt csak az atletikus, dinamikus sportolók rúghatnak labdába, ehhez képest, amikor körülnéztem, sok mindent mondtam volna a körülöttem álldogáló emberekről, de azt nem, hogy motorversenyzők. Az egyik könyvelőnek, a másik cipésznek nézett ki… Úgy látszik, a testi erő nem minden, fejben kell valamit jól csinálni ahhoz, hogy valaki eddig eljuthasson.
- Varga Ákossal együtt neveztek, együtt készültek a viadalra, és együtt értek a célba. Változtatott valamit a kapcsolatukon az a három hét, amelyet a Szaharában töltöttek?
- Egyáltalán nem. Barátként jöttünk ide, és most is barátok vagyunk, sőt, talán még szorosabb kötelék fűz össze minket, mint korábban. Azt nem mondom, hogy nem kapunk össze hülyeségeken, de ez korábban is előfordult.
- Gyakorlatilag vadonatúj motort vitt Barcelonába, a célban azonban már egy eléggé megviselt KTM-et láthattunk. Mennyire használódott el a gép?
- Egy versenymotor életében is sokat jelent kilencezer kilométer, de a külsérelmi nyomokon kívül túl sok baja nincs. Az értéke természetesen csökkent, de még egy Dakart simán meg lehetne vele csinálni.
- Ezek szerint visszamegy?
- Kérdezze meg, ha már kipihentem magam. Persze, nem elég, ha én vissza akarok menni, ahhoz támogatók is kellenek. Az a helyzet ugyanis, hogy az idén a költségek kilencven százalékát saját pénzből álltam, és szinte biztos, hogy erre még egyszer nem leszek képes.
- Ez mennyi pénzt jelent?
- Körülbelül tizenötmillió forintot.
- Megérte?
- Annyira el akartam menni Dakarba, hogy igen. Pláne úgy, hogy sikerült célba érnem. Tudja, rengeteg visszajelzést kaptunk otthonról, nagyon sokan szurkoltak nekünk, és ez jólesett. Azt hiszem, senki sem gondolta, hogy magyar motoros egyáltalán eljuthat idáig, azt meg főleg nem, hogy az élmezőnyben végezhet, mint Ákos.
- Azért ön sem panaszkodhat.
- Persze, hogy nem - nem is teszem. Jó érzés, hogy sikerült. Tudja, én júniustól - amióta befizettük a nevezési díj első részletét - ezzel keltem és feküdtem. Csak a Dakar létezett számomra. És még így sem ment zökkenők nélkül a felkészülés. Augusztusban megsérült a térdem, meg kellett műteni, és nem sokkal azután, hogy kijöttem a kórházból, tüdőembóliát kaptam.
- Te jó ég, erről azt hiszem, nem sokan tudtak!
- Nem nagyon reklámoztam. Egy hónapig kellett mozdulatlanul feküdnöm, és még akkor is csak azt kérdezgettem a doktoroktól, hogy mehetek-e a Dakarra. Teljesen legyengültem, másfél hónapom maradt a felkészülésre azután, hogy kijöttem a kórházból. Az orvosok pedig, bár nem túl jó szívvel, de rábólintottak az indulásomra, és áldom az eszemet, hogy a rajtolás mellett döntöttem.
- Ennek fényében nem csak egyszer, kétszer emelem meg ön előtt a képzeletbeli kalapomat. Nagyon nehéz lehetett az a néhány hónap.
- Nem az volt az igazán nehéz, hanem a hatszázhatvan kilométeres szelektív szakasz Zuérat és Tisit között, majd a húszórás vesztegelés után az éjszakai menet Tidzsikdzsába. Az éhségtől és fáradtságtól annyiszor elestem út közben, hogy amikor megláttam a tidzsikdzsai tábort, a meghatottságtól és a kimerültségtől elsírtam magam.
- Kilencezer kilométer nagyon sok - nem csömörlött meg a motorozástól?
- Egyáltalán nem, ha nem fájna annyira a térdem a Dakaron történt eséstől, már ezen a hét végén elmentem volna motorozni a barátaimmal.