A tudatosság mintaképe

- Milyen sztárnak lenni? - kérdeztük az olimpiai bajnok Majoros Istvántól.
- Kellemes, de néha már fárasztó. Athén óta már legalább ötven interjút adtam, egymást érik a sajtótájékoztatók, megnyitók, egyéb protokollesemények. És hát nyakamon az október végi csapatbajnokság, jó lenne már edzeni.

- Még nem is lépett szőnyegre az olimpia óta?
- Két hete azért már edzegetek, de mindig közbejön valami. Legutóbb például Kecskemét város díszpolgárává avattak.
- Nyaralni, pihenni sem volt?
- Egyszerűen nem volt rá időm. Majd talán a csapatbajnokság után.
- Úgy tudom, nagy természetjáró. A Pomáz környéki hegyeket azért csak bejárta.
- Nem fogja elhinni, de még azt sem.
- Így jár, aki olimpiát nyer. Azért ha megbocsátja, nem sajnálom önt túlzottan.
- Nem is kell, hiszen jelenleg nagyon jól érzem magam a bőrömben.
- Elhiszi már, hogy olimpiai bajnok lett?
- A hazatéréskor, az aranygép fogadásakor tudatosult bennem először. Idő kellett, míg felfogtam, de a körülöttem lévő nagy forgatag miatt mára már kénytelen vagyok elhinni. És ez rendjén is van, nem panaszkodom, csak az a baj, hogy inkább a birkózószőnyeg az én világom, nem szeretem a felhajtást.
- Térjünk vissza csipetnyit az olimpiára. Utólag mi volt a siker kulcsmomentuma?
- Az első meccsem a japán ellen. Túlzás nélkül állíthatom: nehezebb volt, mint a döntő.
- Úgy hallottam, a fináléban, amikor válldobást indított az orosz Mamedalijev ellen, szándékosan hagyta, hogy ön mögé kerüljön. Igaz ez?
- Igen, azt akartam, hogy ő vezessen. Akkor ugyanis nem támad annyira erőteljesen, elkényelmesedik, és jöhetek a hajrámmal. Így is lett.

- Az athéni siker sokak szerint a maximális tudatosság remek példája.
- Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem. Az Európa-bajnoki arany régen, négy éve volt, ha Athénban sem sikerül újból csúcsra érnem, visszasüllyedek a középszerű birkózók közé, és elillan a motivációm, az is lehet, hogy talán abbahagytam volna a birkózást. Talán hatvan kilóban még nekifutottam volna a jövő évi budapesti vébének, de ötvenötbe már soha nem fogyasztottam volna le. Így viszont akár Pekingig is kitarthatok.
- Most hány kilós?
- Hatvankilenc-hetven.
- Emberfeletti lehet innen lefogyni ötvenötre.
- Nem leányálom. Csakis maximális tudatossággal lehetett ezt is megcsinálni, fokozatosan, céltudatosan. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de összejött. Nagyon egyben voltam pszichésen. A verseny előtti esti mérlegelés után például nem kezdtem el habzsolni, pedig majd’ kiugrott a szemem az éhségtől. Kibírtam, fokozatosan, kis adagokban ettem, és sikerült is megúsznom hányás, rosszullét nélkül, így fel tudtam szívni magam másnapra.
- És szerencsére a könyöke sem rakoncátlankodott.
- Azért túlzás lenne állítani, hogy tökéletes volt, de el lehetett viselni. Most, amíg beszélgetünk, folyamatosan zsibbad a kisujjam, terhelés alatt meg pláne. Van, hogy egy hétig egyfolytában erősen zsibbad a kezem. Valószínűleg van valahol egy kialakuló gerincsérvem, ki kellene vizsgáltatni.
- Kitalálom: nincs rá ideje.
- Én is erre fogom. Az igazság az, hogy nem merem, inkább halogatom. Birkózom így, amíg lehet.
- És volt-e már ideje visszanézni a döntőt videóról?
- Képzelje, erre sikerült időt szakítanom, de csak a döntőt néztem meg, azt sem szakmai okokból, hanem a helyszínen annyira transzban voltam, hogy a történtek, az ünneplés negyedére sem emlékeztem.
- Döbbenetes, hogy a dobogón milyen rezignáltan hallgatta a Himnuszt.
- Elhunyt édesanyámra gondoltam, aki ezt nem élhette meg. Ô volt a legnagyobb szurkolóm. Talán azért látta fentről, és még majd egyszer megbeszélhetjük, mi is történt velem.
- Európa-bajnok, olimpiai aranya már van, jövőre Budapesten rendezik a világbajnokságot… Nincs önön máris túl nagy nyomás?
- Nem foglalkozom ezzel. A birkózásomra, a felkészülésre összpontosítok. Tudatosan. ---- E ---- S