Alkotmányos jogon

A NOB által elismert 66-ból 53-nak. Az 1896–2004 közötti olimpiai játékoknak több mint a felét kontinensünkön rendezték meg. Mellesleg vonatkozik ez a labdarúgó-világbajnokságokra is… Lehet, csupán a véletlennek köszönhető, de szerencsésen szimbolikus, hogy az EU éppen az idei évet – az athéni olimpiai játékokét – nyilvánította a Nevelés a sporttal európai évének. n Az a kérdés mindazonáltal, hogy Európának, mármint az uniónak, vajon mennyire fontos a sport, több mint egy évtizedig a tehetetlenség súlytalanságával lebegett válasz nélkül a levegőben. Persze valamennyien ismerjük a történelmi előzményeket, megértjük a rideg gazdasági okokat, amelyeknek betudhatóan a kezdetektől, 1951-től a Római Szerződésen át (1957) egészen az 1992-es Maastrichti Megállapodásig a munkaerő, az áruk, a tőke és a személyek szabad áramlásának kérdései mellett a sport nem került soha napirendre. Több mint egy évtizedes küzdelem után azonban – amely hosszú időn át lényegében az Európa Tanács nemzetközi sportfórumain zajlott – tavaly áttörés történt, amely a közelmúltban kifejeződésre jutott Valéry Giscard d’Estaing volt francia államelnök és munkatársainak köszönhetően az EU általunk is szentesített új alkotmányában. Jacques Rogge, a NOB elnöke testületének madridi végrehajtó bizottsági ülése után tavaly jelentette be, hogy a készülő EU-s alkotmánnyal kapcsolatosan olyan közös javaslatot terjesztett Giscard d’Estaing-ék elé, amelynek kimunkálásában a NOB mellett az unió kulturális főbiztosa, a belga Viviane Reding, azután az Európai Olimpiai Bizottságok Szövetsége (EOC), a téli és nyári olimpiai játékok sportágai szövetségeinek szervezete, továbbá a nemzetközi labdarúgó-testületek (FIFA, UEFA) vettek részt. Szalonikiben tavaly júniusban még mint tagjelöltek írtuk alá a tervezetet, de már friss tagok voltunk, amikor az idén – hosszas viták és kompromisszumok után – az uniót alkotó 25 ország képviselőivel együtt a napokban mi is elfogadtuk az új alaptörvényt. n A sport a tízesztendős igyekezet után régóta indokolt létjogosultságot nyert végezetül az EU alkotmányában. Sikerült a bevezető fejezetben nyomatékosítani a jelentőségét mint a kultúra kulcsfontosságú elemét, s a cikkelyek között önálló helyen külön is megjeleníteni. A III-182-es (SPORT) cikkely, amely a szervezet keretein belül a minőségi nevelés-oktatás és ebben a tekintetben az államok közötti szorosabb együttműködés témáit sorakoztatja fel, többek között az alábbiakat mondja ki: "Az uniónak hozzá kell járulnia az európai sport támogatásához, figyelembe véve ennek speciális természetét, sajátos szerkezetét – mindenekelőtt azt, hogy a tevékenység önkéntességen alapul –, továbbá értékes társadalmi és nevelési funkcióit is." A dokumentum a sporttal kapcsolatos célok vonatkozásában az alábbiakat szögezi le: "Az unió tevékenységének célja Európa sportjának fejlesztése, a versenyek tisztaságának megőrzése, nyitottsága, illetve a sportért felelős testületek közötti együttműködés elősegítése révén, továbbá a sportolók teljes fizikai és erkölcsi integritásának védelme, különösképpen a fiataloké… Az uniónak és a tagországoknak elő kell segíteniük az együttműködést a nevelés és a sport területén harmadik országokkal és elsősorban az Európa Tanáccsal." n Igaz, az alkotmány konkrétan az állami sportfeladatokra és az ellátásukhoz szükséges támogatás mértékére, a finanszírozásra még akár százalékos formában sem tesz utalást, ez minden tagországnak saját ügye. Maga a tény azonban, hogy a sport immár hivatkozásra, idézésre alkalmas része az EU alkotmányának, közvetve sok mindenre kötelez: ösztönöz az európai normák követésére a sportjogban, a nemzetközi kapcsolatok építésében, fejlesztési koncepciónk elvi pilléreinek, prioritásainak meghatározásában, támpont az igazolások és átigazolások rendjében, segít eligazodni a televíziós közvetítési jogok kimunkálásában, meghatározni tennivalóinkat a lakosság egészséges életmódja kialakításában… Legfőképpen abban ösztönöz, hogy kormányaink éppen úgy értelmezzék a sport és testkultúra ügyének ápolását, mint ahogyan ez Európában már élő – és követendő – gyakorlat, azaz szép és nemes kötelezettség, amely megnyilvánul a költségvetési támogatásban, nem pedig nyűgnek számít.