Az árnyékból a fényre

Talán szimbolikus, talán törvényszerű, mindenesetre tény: amikor az első igazán nagy bolgár generáció utolsó mohikánja, Kraszimir Balakov tavaly visszavonult, a bolgárok ismét elkezdtek hinni abban, lesz még nekik nagy válogatottjuk. 2003 tavaszán ugyanis Hriszto Sztoicskov, Balakov vagy éppen Jordan Lecskov mellett már olyan nevekről is áhitattal beszéltek a Balkánon, mint Sztilian Petrov, Dimitar Berbatov, esetleg Martin Petrov. Akkor már kézzelfogható közelségbe került az Európa-bajnoki kvalifikáció, 2003. szeptember 10-én pedig hivatalosan is eldőlt: nyolc év után ismét Eb-résztvevő lesz Bulgária.
Ráadásul a csapat igyekezett figyelni, hiszen ennél szebb ajándékkal aligha kedveskedhetett volna a születésnapját a meccs másnapján ünneplő Plamen Markov szövetségi kapitánynak. Ha valaki, ő biztosan megérdemelte ezt a gesztust, elvégre ő építette újjá a romjaiból ezt az együttest. Mert 2001 őszén a bolgár válogatott szinte nem létezett, a csehek ugyanis az atomjaira szedték a világbajnoki selejtezőn aratott 6–0-s győzelmükkel. Ment az ilyenkor szokásos egymásra mutogatás, a sértegetés és a felelősök keresése. Azt mondani sem kell, hogy az első számú bűnbak Sztojcso Mladenov kapitány lett, nem is volt kérdés, hogy neki mennie kell, annál inkább tudakolta mindenki, hogy helyette vajon miért éppen Plamen Markovra esett a szövetség választása.

Az új kapitány azonban nem foglalkozott a "filozófusokkal", inkább a nagy generáció egyik tagjával, Petar Hubcsevvel elkezdte összerakni a gárdát. Ma már ott tartanak, hogy a tizenegyből kilenc, esetleg tíz (a kapuskérdés Zdravko Zdravkov klubcsapatbeli bakijai miatt vitatott) posztra megvan a megfelelő ember, mindössze a jobbhátvéd személyi kérdése megoldatlan. Egy évvel ezelőttig nem volt gond, Radosztin Kisisev ideális megoldásnak tűnt, csakhogy a védő a Belgium elleni, kulcsfontosságú selejtező előtt a megterhelő idényre való tekintettel lemondta a válogatottságot (más források szerint döntése hátterében az állt, hogy nem őt, hanem a nála csaknem egy évtizeddel fiatalabb Sztilian Petrovot választották meg csapatkapitánynak). Markov nyelt egyet, mást nem tehetett, és hol Ilijan Sztojanovot, hol Ivajlo Petkovot, hol pedig az eredetileg középpályás (!) Daniel Borimirovot beállítva, sorra megvívta a csatákat.
Azóta már Kisisev is átgondolta a döntését, jelezte, szívesen visszajönne, csakhogy most már Markov hajthatatlan, holott még a megbántott Sztilian Petrov is győzködte, vegye viszsza a Charlton bekkjét. "Most nagyszerű közösséget alkotnak a fiúk, és én ezt semmiképpen sem szeretném veszélybe sodorni" – hangzott a kapitány indoklása.
Ami viszont érdekes, hogy Kisisev kortársa, Balakov a szakvezetővel értett egyet ebben az esetben. "Többségében nagyon fiatal játékosok alkotják a keretet, de akik benne vannak, emberileg is nagyon illenek egymáshoz. Kár lenne megbontani az összhangot – vélte a VfB Stuttgart hajdani karmestere. – A fiatalok a nemzetközi pódiumon is bizonyítani akarnak. A fejükbe vették, hogy megismétlik a mi 1994-es eredményünket. Nagy előnyük, hogy az ászokkal, mint például Olaszországgal, Németországgal vagy éppen Franciaországgal szemben rajtuk semmiféle kényszer sincs, tőlük senki sem várja, hogy megnyerjék a tornát. Nyomás nélkül sokkal könyebb futballozni."
Persze azért nyomás így is lesz rajtuk, hiszen az 1994-es gárda testületileg ott lesz majd Portugáliában, hogy segítse a mostani csapatot. Kérdés azonban, hogy a nagy elődök jelenléte milyen hatással lesz majd a fiatalokra.
Előfordulhat, hogy a lélektani fegyver visszafelé sül el. ----