Még a góllövés is megy

Thomas Kläsenernek sokba került a Borussia Dortmund–Schalke mérkőzés, ez utólag már aligha vitatható. A gelsenkircheniek profikeretébe a télen bekerülő védő az ősi rivális elleni meccs hajrájában megmagyarázhatatlan módon kézzel ért a labdához a tizenhatosán belül, amiért neki piros lap, a Dortmundnak pedig tizenegyes járt. Az előbbi ugyebár automatikus eltiltást von maga után (és olyan konkurencia, mint Matellán vagy Waldoch mellett a biztos kezdőcsapatbeli tagság elvesztésével is járhat), az utóbbi pedig könnyen a vereséget jelenthette volna. Volna, ha a Schalke kapuját nem Frank Rost védi. A 31 éves kapus addigra már megfogta Jan Koller büntetőjét (annál a lövésnél a Schalke videósa, Uwe Scherr segített neki, aki a lövés előtt elárulta, a cseh előszeretettel a kapu közepébe lövi a labdát), és Torsten Frings lövése sem jelentett túl nagy gondot a számára.
Kläsener pedig azon nyomban megfogadta, Rost legközelebbi gasztronómiai túráját ő maga finanszírozza. "Ez becsületbeli ügy – jelentette ki a bekk. – Amikor a labda a kezemre pattant, a bíró pedig fütyült, biztos voltam benne, hogy ezt a mérkőzést elveszítjük. Ebben a helyzetben az ember mindenre gondolt, csak arra nem, hogy ő a második tizenegyest is hárítja." Pedig ha valaki, Kläsener tisztában van a kapus képességeivel, adottságaival, hiszen az edzőtáborokban, túrákon ők ketten rendre szobatársak…
Karrierje kezdetén nem sok minden ígérte, hogy egyszer majd mint a német válogatott harmadik számú kapusáról beszélünk a németek hajdani nagy kézilabdázójának, Peter Rostnak a fiáról. Frank ugyan már 1995. augusztus 11-én, a Düsseldorf elleni bajnokin átesett a tűzkeresztségen, az idényben védett is összesen 15 mecscsen, de Oliver Recket hosszú távon képtelen volt kiszorítani a kezdőcsapatból. A szereposztás olyannyira egyértelmű volt, hogy a következő két évadban mindössze két mérkőzés jutott neki, és ki tudja, talán örök kispadosnak könyvelték volna el, ha Reck 1998 nyarán nem fogadja el a Schalke hívását. Az egyik legnagyobb német "potyakapus" azonban igent mondott a gelsenkirchenieknek, és ezzel megnyitotta az utat Rost előtt.

Ő élt is a lehetőséggel, az elkövetkező négy szezonban legfeljebb sérülés vagy eltiltás miatt hiányzott a Werderből, amely az ő segítségével Német Kupát (1999) nyert, neki pedig végre-valahára összejött a válogatott meghívó. A Nationalelfben – rögvest kezdőként – 2002. március 27-én, az Egyesült Államok ellen mutatkozott be, igaz, Clint Mathis már az elején felavatta, ettől eltekintve azonban nem érheti kritika a produkcióját.
A 2001–2002-es évadban azonban nem csupán az első válogatott mecscséről, hanem karrierje első (és mindmáig egyetlen) Bundesliga-góljáról, valamint klubcseréjéről is emlékezetes marad. Ha időrendben haladunk, előbb a gólról kell megemlékeznünk: március 31-én, a Hansa Rostock ellen a 90. percben 2–3-as állásnál ő is előrement egy szögletnél, és a hálóba lőtt. Akciógól egy kapustól – párját ritkító tett! (Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy utána még Aílton is beköszönt, így a Werder nyerte meg a csatát.)
Röviddel később pedig az is hivatalossá vált, hogy 2002 őszétől a Schalkét erősíti, méghozzá a kapustrénerré előlépő (de cserekapusként mindmáig készenlétben álló) Reck helyén, a kezdőcsapatban. Azóta is biztosan őrzi a pozícióját, de a Nationalelfben még mindig csak epizódszerepekhez jut. És ez alighanem így lesz 2006-ig, amíg Oliver Kahn nem köszön el a nemzeti tizenegytől.
Addig hiába mutat be olyan bravúrokat, mint pénteken (korábban csak kilenc Bundesliga-kapus tudott egy mérkőzésen két büntetőt hárítani), csupán a kispad, rosszabb esetben a kerettagság (a házi rangsorban még Jens Lehmann is előtte van) marad neki.