Az egyik fent, a másik lent 2.

– Hallotta a hírt?
– A válogatott bravúrját? – kérdez vissza Szuper Levente.
– Igen.
– Természetesen. És nagyon örültem neki, csak azt sajnáltam, hogy nem lehettem ott. Egyébként már a torna alatt is SMS-eztünk a srácokkal, Kangyallal, Majorossal, Hoffmannal, sőt gratuláltam Horváth Andrásnak is a góljához.
– És Budai Krisztiánnak? Ugyanis őt választották a torna legjobb kapusának.
– Erről viszont nem tudtam, most hallom először. De nagyon örülök, hogy ilyen jól megy Budai Krisztiánnak. Gyerekkori barátok vagyunk, sokat védtünk együtt, tényleg jó hallani, hogy ilyen sikere volt.
– Nem tudom, hallotta-e, de akadnak idehaza, akik máris csak a válogatott kispadján látják Szuper Leventét…
– Most erre mit mondjak? Ilyenek vagyunk mi, magyarok, azonnal a szélsőségekben gondolkozunk. Ahelyett, hogy örülnének, mert most már két jó kapusa lehet a válogatottnak, mindjárt megpróbálják a pozitív dolgot is negatív színben feltüntetni. Pedig ennek tényleg az a lényege – és higgye el, én is így érzek –, hogy talán ezentúl nem lesz rajtam akkora teher, mint volt eddig, nevezetesen, hogy nem hibázhatok, mert nincs mögöttem senki. Így nekem is sokkal könnyebb dolgom lesz.
– Ezek szerint meg sem fordult a fejében, hogy meg kell küzdenie az első számú kapusposztért?
– A verseny jó, az ellen nincs semmi kifogásom, de ebben most nem azt érzem. Ezeknek a hangoknak számomra sokkal inkább az az üzenete, hogy a most rossz passzban lévő Szuperrel nem érdemes foglalkozni, mert itt van nekünk Budai. De kérdezem én, miért van ez így? Úgy gondolom, tettem én már annyit a magyar hokiért, a válogatottért, hogy megérdemeljek egy kis bizalmat, másrészt pedig engem az év közben egyetlen otthoni szakember sem lát. Hogyan lehet így ítélkezni?
– Feszültnek tűnik a hangja…
– Nem tagadom, csalódott vagyok, ugyanis messze nem úgy alakultak mostanában a dolgaim, ahogyan azt elképzeltem, ahogyan arról a St. Louis Blues vezetőivel megállapodtunk. Sajnos egyre inkább azt érzem, egy nagy átverés áldozata vagyok, és ez ellen egyelőre nem is tudok mit tenni. Egyre inkább látom, hogy itt, Észak-Amerikában, az NHL-ben a sport nem arról szól, amiről kellene, az egyes emberek megítélése nem a pályán nyújtott teljesítményétől függ. Kőkeményen pénzről van szó, és itt semmi más nem számít.
– Kifejtené, hogy pontosan mit ért ez alatt?
– Amikor a St. Louis Blues vezetői elém tették a szerződést, azt ígérték, ha az edzőtáborban jó benyomást keltek, akár az NHL-es csapat környékére is odakerülhetek. Azt tudni kell, hogy a St. Lousinál szinte mindig kapusgondokkal küzdenek, ezért tényleg csábító volt, amit mondtak. Úgy készültem egész nyáron, mint talán még soha, szerintem az összes NHL-es hokist nézve senki nem dolgozott annyit, mint én. Az edzőtáborban is jól ment, amit az edző és a kapusedző is megerősített, közben pedig azt láttam, hogy Johnson és Osgood alig hajtanak, mint akik teljesen biztosak abban, hogy mindenképpen a nagycsapatnál maradnak. Aztán kiderült, valahonnan ők tudták a biztosat, mert maradhattak, engem pedig elküldtek előbb az AHL-be, utána pedig még egy szinttel lejjebb, az ECHL-be. Szép lassan rájöttem: a közel hárommilliót kereső Osgood és a másfél millióért játszó Johnson ahhoz túlságosan drága lenne, hogy az AHL-ben védjen, a St. Louisnak csak azért kellettek az olcsóbb kapusok, hogy legyen kiket leküldeni a farmcsapatokba. Eszük ágában sem volt az NHL környékén tartani.
– Olyannyira, hogy már nem is egy, hanem két szinttel a csúcsbajnokság alatt játszik. Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy érzi magát a Peoria Rivermen kapusaként?
– Rosszul, nagyon rosszul. Nem tudom, mit keresek én itt egyáltalán?! Az utóbbi öt évben a három legkomolyabb észak-amerikai bajnokságból kettőt megnyertem, a teljesítményem annál sokkal jobb volt, hogy itt kelljen védenem. Az elmúlt idényben a Saint Johnban mögöttem tartalék Sabourin ebben a szezonban már bemutatkozhatott az NHL-ben, én pedig itt vagyok. Persze szerencse is kell, tudom, de azzal nem tudok mit kezdeni, amikor a St. Louis Blues vezetői leülnek velem beszélgetni, elmondják, hogy mennyire elégedettek velem, mellébeszélnek, majd pedig elküldenek a farmcsapatba. Megviseltek az utóbbi hónapok történései, és az sem javít a lelkiállapotomon, hogy otthonról semmiféle biztatást nem kapok: amikor ott ültem a Calgary kispadján, folyamatosan csörgött a telefonom, kerestek az újságoktól, a televízióktól, a rádióktól, most viszont az elmúlt két hónapban maga az első, aki egyáltalán érdeklődik felőlem. Persze én megértem, az nem hír, hogy Szuper Levente a Peoria Rivermenben véd, de ettől én még ugyanaz a Szuper Levente vagyok. Az a sportoló, aki tizenkilenc éve hokizik, és ezen idő alatt mindig csak felfelé ment a karrierje, most először tört meg ez a lendület. Volt már egy hullámvölgyem nemrégiben, amikor elveszítettem a nagymamámat, és most is eléggé lent vagyok. Nagyot csalódtam a hokiban. Nem magában a játékban, mert azért továbbra is rajongok, hanem az azt körülvevő közegért, különösen, ami itt Észak-Amerikában van. Erősen gondolkozom azon, hogy visszamegyek Európába.
– Ezt komolyan mondja?
– Teljesen komolyan. Olyannyira, hogy a menedzsereim már nézelődnek is, esetleg Németországban vagy valamelyik skandináv országban keresnek nekem helyet. Ez azért is jó lenne, mert közelebb lennék a családomhoz, a barátaimhoz. Sajnos idény közben ez nagyon nehéz lesz, de azért megpróbáljuk, hátha sikerül. Már csak azért is, mert onnan sokkal könnyebb bekerülni az NHL-be, mint innen, ahol most vagyok.
– Ezek szerint még nem tett le erről az álmáról?
– Eszem ágában sincs feladni. Amilyen őszintén szeretem ezt a sportágat és melózom azért, hogy még jobb legyek, sikerülnie kell. Hálás vagyok a sorsnak azért, amit eddig elértem, még akkor is, ha az élet most úgy alakult, hogy nehéz helyzetbe kerültem. De üzenem mindenkinek, hogy Szuper Leventét nem lehet leírni. Ha Európába tudok szerződni, akkor ott, ha nem, akkor itt teszek meg mindent annak érdekében, hogy kikászálódjam a gödörből, és higgye el, ki is fogok. Nagyon rosszul érzem magam ott, ahol most vagyok, de ígérem, nemsokára ismét érdemes lesz velem is foglalkozniuk azoknak is, akik most elfordultak tőlem…