Magyarok kalandjai a pihenônap elôtt
És akkor nézzük, mi újság a magyarokkal, akik közül már csak két autós páros van versenyben. Kis Sándor és Czeglédi Péter a Dakar elejétôl kezdve remekel. Volt egy-két hullámvölgyük, de mindig kimásztak a gödörbôl, és mindig sikerült elôreküzdeniük magukat a mezôny elsô felébe. A pihenô elôtt egy nappal azonban tönkrement a váltójuk, úgyhogy körülbelül a táv felét egy vontatókötélen tették meg. De megtették, úgyhogy folytathatják a versenyt.
Palik László és Darázsi Gábor egyértelmûen a célba érkezést tûzte ki maga elé a rajt elôtt. A tervük nem is nagyon lehet más, hiszen azzal a dízel Toyotával, amivel ôk mennek, képtelenség felvenni a versenyt a „lóerôgyárakkal”. Kisékhez hasonlóan ôk is a líbiai–egyiptomi határon töltötték az éjszakát, várván, hogy „aknátlanítsák” a terepet.
Kis Sándor (Nissan Navara Pick-Up, 44. hely): – Bevallom, azt hittem, hogy elôrébb leszünk a szünnap elôtt. Ha nincs az a lyuk, amelyben két órát vesztegeltünk, és vasárnap nem döglik be a váltó… No de a ha-val kezdôdô mondatoknak a sportban nincs értelmük. A pihenônap elôtti szakaszon a cél elôtt százhetven kilométerrel kifogyott az olaj a váltóból, és attól kezdve a versenykamion vontatott minket. Az ellenôrzô pontokon „lábon” mentünk át, de ez volt minden, ami az autótól tellett. Ôszintén szólva számítottunk erre, hiszen az utóbbi napokban legalább húsz ugyanilyen váltó ment tönkre a mezônyben. A szünnapon amúgy is ki akartuk cserélni a váltót, úgyhogy kibírhatott volna még egy kicsit. A lényeg azonban az, hogy a negyvennegyedik hely még mindig nagyon jó a rajtidô szempontjából. Így talán még világosban beérünk majd a célba a szakaszokról.
Palik László (Toyota Land Cruiser, 58. hely): – Nem érdekelt, hogy a negyvenegyedik születésnapom reggelén egy aknamezô kellôs közepén ébredtem, mert egy idô után az ember megtanulja, hogy a Dakaron semmin sem szabad csodálkozni. És azért sem zavart a hercehurca, mert még versenyben vagyunk, és ez a legfontosabb számomra. Az a taktikám, hogy megpróbálok nem gondolni a következô napra, a verseny közepére, vagy a végére. Mindig csak egy dolog fontos: az adott dûne, az adott kanyar, a keréknyomás vagy a kigyorsítás. Nem akarom végiggondolni, mi vár még ránk, mert az is elvesz az energiámból. Menni, menni, menni, és még mindig úton lenni – számomra ezt jelenti a Dakar. Csak azt sajnálom, hogy a sok magyar indulóból már csak ketten vagyunk itt Kis Sanyival.
Magyarok kalandjai a pihenônap elôtt
És akkor nézzük, mi újság a magyarokkal, akik közül már csak két autós páros van versenyben. Kis Sándor és Czeglédi Péter a Dakar elejétôl kezdve remekel. Volt egy-két hullámvölgyük, de mindig kimásztak a gödörbôl, és mindig sikerült elôreküzdeniük magukat a mezôny elsô felébe. A pihenô elôtt egy nappal azonban tönkrement a váltójuk, úgyhogy körülbelül a táv felét egy vontatókötélen tették meg. De megtették, úgyhogy folytathatják a versenyt.
Palik László és Darázsi Gábor egyértelmûen a célba érkezést tûzte ki maga elé a rajt elôtt. A tervük nem is nagyon lehet más, hiszen azzal a dízel Toyotával, amivel ôk mennek, képtelenség felvenni a versenyt a „lóerôgyárakkal”. Kisékhez hasonlóan ôk is a líbiai–egyiptomi határon töltötték az éjszakát, várván, hogy „aknátlanítsák” a terepet.
Kis Sándor (Nissan Navara Pick-Up, 44. hely): – Bevallom, azt hittem, hogy elôrébb leszünk a szünnap elôtt. Ha nincs az a lyuk, amelyben két órát vesztegeltünk, és vasárnap nem döglik be a váltó… No de a ha-val kezdôdô mondatoknak a sportban nincs értelmük. A pihenônap elôtti szakaszon a cél elôtt százhetven kilométerrel kifogyott az olaj a váltóból, és attól kezdve a versenykamion vontatott minket. Az ellenôrzô pontokon „lábon” mentünk át, de ez volt minden, ami az autótól tellett. Ôszintén szólva számítottunk erre, hiszen az utóbbi napokban legalább húsz ugyanilyen váltó ment tönkre a mezônyben. A szünnapon amúgy is ki akartuk cserélni a váltót, úgyhogy kibírhatott volna még egy kicsit. A lényeg azonban az, hogy a negyvennegyedik hely még mindig nagyon jó a rajtidô szempontjából. Így talán még világosban beérünk majd a célba a szakaszokról.
Palik László (Toyota Land Cruiser, 58. hely): – Nem érdekelt, hogy a negyvenegyedik születésnapom reggelén egy aknamezô kellôs közepén ébredtem, mert egy idô után az ember megtanulja, hogy a Dakaron semmin sem szabad csodálkozni. És azért sem zavart a hercehurca, mert még versenyben vagyunk, és ez a legfontosabb számomra. Az a taktikám, hogy megpróbálok nem gondolni a következô napra, a verseny közepére, vagy a végére. Mindig csak egy dolog fontos: az adott dûne, az adott kanyar, a keréknyomás vagy a kigyorsítás. Nem akarom végiggondolni, mi vár még ránk, mert az is elvesz az energiámból. Menni, menni, menni, és még mindig úton lenni – számomra ezt jelenti a Dakar. Csak azt sajnálom, hogy a sok magyar indulóból már csak ketten vagyunk itt Kis Sanyival.
– Rendezőként mit tart a legfontosabb feladatának?
– Azt, hogy minden működjön. Ez nem napi munka, hatalmas csapat dolgozik hónapokon át azon, hogy amikor átjövünk Afrikába, minden zökkenőmentesen menjen. Minden évben újabb és újabb tapasztalatokat szerzünk, amelyeket felhasználunk a következő verseny során. És persze, évről évre megpróbálunk fejlődni. Most például megcsináltuk a Dakar-rádiót. Azt akartuk, hogy ne csak az interneten keresztül, hanem itt, a táborban is lehessen hallgatni. De látja, itt jönnek a képbe a nem várt események. Ez ugyanis Afrika, ha gond van a technikával, megette a fene az egészet.
– Van már valami elképzelése azzal kapcsolatban, hogy például mely országokat érinti majd a következő Dakar? Gondolom, már elkezdték a szervezést.
– Természetesen. Januárban már nagyjából összeáll a terv, de konkrétumokat nem szeretnék mondani, előbb legyünk túl ezen a megméretésen.
– A versenyzők szempontjából melyik a legnehezebb szakasza az idei viadalnak?
– Ez relatív. Amikor nyersz, akkor minden szakasz könnyű, ha azonban problémáid vannak, akkor a sík, kemény talajt is nehéznek találod. A sokadik nap után az ember már van anynyira fáradt, hogy akár egy apróbb technikai probléma miatt kiborul, leenged, mint amikor a kádból kihúzzák a dugót.
– Mire gondolt, amikor értesült Sinozuka balesetéről?
– Iyen feszített tempónál ez bárkivel előfordulhat. Sajnos azt kell mondanom, hogy ez benne van az autósportban.
– Ha fogadnia kellene a végső győztesre, kire tenné a pénzét?
– Már minden pénzemet elveszítettem az utóbbi napokban, mert mindig tippelünk az aznapi elsőre, és én sohasem találom el. Egyvalami szinte biztos: a végső győzelmet egy KTM és egy Mitsubishi fogja megszerezni.
– Bővebben?
– A motorosok közül szerintem Richard Sainct van a legjobb formában, az idén végre bizonyította, hogy mennyire tehetséges motoros. Hiába van egyhengeres motorja, fejben öszszeszedettebb a többieknél. Ha nem lesz technikai gondja, akkor szerintem nyer.
– Az autósok közül Maszuoka vagy Peterhansel?
A Dakar számokban
8552 kilométer (ebbôl 5205 km speciálszakasz)
19 nap (ebbôl egy pihenô és egy a behajózás)
5 ország (Franciaország, Spanyolország, Tunézia, Líbia, Egyiptom)
165 motoros
128 autós
49 kamionos
17 repülôgép
9 helikopter
40 orvos
200 szervezô
130 tévés
110 újságíró
150 tonna élelmiszer (14 ezer üveg víz, 8 tonna kenyér)
– Stéphane (Peterhansel) parádésan szerepel. Remekül használja fel azokat a tapasztalatokat, amelyeket motorosként a sivatagról szerzett. Nincs szüksége az útleírásra ahhoz, hogy megtalálja a helyes nyomvonalat, mert úgy ismeri a homokdűnéket, mint a tenyerét.
– Hubert Auriol az egyetlen ember, aki autóval és motorral is nyert a Dakaron. Jól hangzik! Lehet, hogy nem sokáig lesz kiváltságos helyzetben?
– Higgye el, ez engem abszolút nem érdekel. Minden rekord megdől egyszer, és én szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen sokáig tarthattam ezt a csúcsot. De nagyon örülni fogok, ha Peterhanselnek sikerül nyerni.
– Az idén jó néhány régi nagymenő visszatért, és bizonyította, hogy nem felejtett el vezetni. Önnek nincsenek ilyen tervei?
– Motorozni már biztosan nem fogok. Imádom a motorokat, mindent tudok róluk és naponta két keréken közlekedek, de versenyezni már nem szeretnék motorral. Az autó… Nos, az autó az más. Egy napon talán viszszatérek, de őszintén szólva nem keresem a lehetőséget. Ha valaki megkér, talán fontolóra veszem az ajánlatot, de a mostani munkám is kielégít, hiszen a Dakar szervezése is felelősségteljes tevékenység.
– Ön szerint miért van az, hogy évről évre egyre több versenyző szeretne indulni a Dakaron?
– Mert itt mindenki megtalálhatja a számítását. Azok is, akik csak a kalandot keresik, és azok is, akik versenyezni és győzni szeretnének. Ezen felül semmihez sem hasonlítható hangulata van a hosszúsága, a helyszínei és a múltja miatt. De persze nekünk, szervezőknek minden esztendőben hozzá kell tennünk valamit, gondoskodni arról, hogy még különlegesebb legyen.
– Mit gondol a magyarokról? Látta őket a versenypályán?
– Igen, néhányszor. Tudja, mi a baj velük? Hogy sokan közülük még nem tudnak eleget erről a versenyzési formáról, és konkrétan erről a viadalról. Ide általában úgy jönnek az emberek, hogy tanulni szeretnének, hosszú távú terveik és hosszú távra tervező szponzoraik vannak. Csak így lehet ugyanis eredményt elérni – ha megmásszák az összes lépcsőfokot. Az önöké azonban nem igazi csapat. Mindenki az eredményre hajt, nincs szövetség a magyar pilóták között. Sőt, egymást akarják legyőzni… Pedig együtt biztosan többre mennének. A Dakar ugyanis erről szól: négy lapátoló kéz több, mint kettő…