"Csak annyi szerencsét szeretnék, hogy ne legyen pechünk. Tudom, ez talán a legnagyobb kérés a Dakaron. A furcsa óhajt Palik László fogalmazta meg a csapata hivatalos bemutatóján, a Campona bevásárlóközpontban, kedden délelőtt. A népszerű tévékommentátor és navigátora, Darázsi Gábor a világ legnehezebb terepraliversenyére készül egy Toyota Land Cruiserrel, amely nemrégiben készült el, és szakasztott mása annak az autónak, amellyel Palikék az idén már közel 18 ezer kilométert megtettek a különböző Világkupa-futamokon.
Palik László (jobbra) és Darázsi Gábor számára a legfontosabb cél a célba érkezés
Palik László (jobbra) és Darázsi Gábor számára a legfontosabb cél a célba érkezés
"Csak annyi szerencsét szeretnék, hogy ne legyen pechünk. Tudom, ez talán a legnagyobb kérés a Dakaron.” A furcsa óhajt Palik László fogalmazta meg a csapata hivatalos bemutatóján, a Campona bevásárlóközpontban, kedden délelőtt. A népszerű tévékommentátor és navigátora, Darázsi Gábor a világ legnehezebb terepraliversenyére készül egy Toyota Land Cruiserrel, amely nemrégiben készült el, és szakasztott mása annak az autónak, amellyel Palikék az idén már közel 18 ezer kilométert megtettek a különböző Világkupa-futamokon, illetve a magyar bajnokikon. –Miért kellett új autót építeni, ha a régi is megbízható volt? – A régi Toyotát folyamatosan fejlesztettük. Az idény elején Tunéziában még minden repedt, tört rajta, de mára eljutottunk addig, hogy már szinte az egész műanyagból van, és benne van az összes olyan praktika, amit a Vk-futamokon ellestünk. Az új kocsi ezt eredendően kapta, nem hónapok alatt, ráadásul az nem volt kétszer fejtetőn, mivel a napokban készült el. – De azért tudták már tesztelni? – A tesztprogramunk első részén már túl vagyunk, de még a jövő héten is próbálgatjuk a kis drágámat. Erre azért van szükség, hogy ha valamilyen probléma adódik, az utolsó héten még meg tudjuk oldani. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a Dakaron már nem tartunk semmitől, hiszen megtanultuk, hogy a sivatagban hirtelen "csap be a mennykő”. –A szakaszok nagy részét már ismeri, hiszen az idei tunéziai, illetve egyiptomi viadal programjában szerepeltek. Könynyebb szívvel vág így neki a Dakarnak? – Egyrészt könnyebb, mert tavaly még nem tudtam, hogy mi vár rám, de pont ugyanezért nehezebb is, hiszen most már tudom, mitől kell tartanom. A legjobban attól rettegek, hogy nehogy én rontsak el valamit, nehogy miattam vesszen kárba ennyi ember munkája. Mert nekünk nem szponzoraink vannak, hanem csapatunk, amelybe a támogatók ugyanúgy beletartoznak, mint a szervizesek. – Babonás? – A sivatagi versenyek alatt kialakultak bizonyos szokásaim. Például betegesen vigyázok a természet tisztaságára, még véletlenül sem szemetelek, nem sértem meg ezzel a sivatagot. Bízom benne, hogy ha én tisztelem, akkor "Ô” meg cserébe átenged engem. – Tehát a célba érkezés a legfőbb cél... – Természetesen – nem is lehet más. Bárcsak már ott tartanánk. Napok óta olyanok vagyunk mindannyian, mint a karámba zárt versenylovak, azt se bánnám, ha tegnap elkezdődött volna a Dakar. De azt is megtanultam, hogy ebben a sportágban semmit sem szabad siettetni, mert mindennek eljön a maga ideje. – Lehet, hogy a sírásnak is? Bevallom, annyi síró férfit, mint a Dakar-rali céldobogóján, még soha életemben nem láttam. – Én nem nagyon tudok sírni, de lehet, hogy a Dakar kedvéért erre is rászokom. Torokszorító érzés lehet több ezer kilométer megtétele után ott állni a célkapu alatt. Remélem, mi is megtapasztaljuk...