November 19-én kezdődik az év legnagyobb hazai sporteseménye, a debreceni szerenkénti tornász-világbajnokság. A Nemzeti Sport kiemelt médiatámogatóként a verseny közeledtével igyekszik bemutatni a sportág egykori hazai és külföldi klasszisait, illetve a jelen kiemelkedő egyéniségeit, akik esélyesként lépnek majd a Főnix-csarnok pódiumára. Emellett megpróbálunk széles körű tájékoztatást nyújtani az esemény előkészületeiről, a világbajnoksággal kapcsolatos friss információkról.
A felkészülés során jó néhány arcát megismertük a kapitánynak, aki egy-egy viccel mindig feloldotta a feszültséget a csapatban
A felkészülés során jó néhány arcát megismertük a kapitánynak, aki egy-egy viccel mindig feloldotta a feszültséget a csapatban
– Azt még megengedi, hogy megborotválkozzam? Aztán ígérem, a rendelkezésére állok, csak tudja, most hihetetlen rohanásban vagyok, mert szeretnék a női pódiumedzésből is látni valamit – szaladt a szobájába Vereckei István, a férfi válogatott szövetségi kapitánya, akinek gyakorlatilag ez a tempó jellemezte az elmúlt öt hónapját. Hol Tata, hol Debrecen felé félúton értük el telefonon, hol Párizsban vagy Glasgowban csörgettünk rá. Láthattuk borzasztóan idegesnek vagy éppen feldobottnak, láttuk a gondolataiba merülni vagy viccelődni a "srácokkal”, akikkel az elmúlt hetekben-hónapokban több időt töltött együtt, mint a saját fiával. Egyvalamit azonban nem érzékeltünk a kapitányon. A csüggedést. Soha egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy feladná, pedig a debreceni szerenkénti világbajnokság felkészülési időszakának is megvoltak a maga nehézségei, hullámvölgyei. De ezeken az apró akadályokon könnyedén "átemelte” csapatát, amely valljuk be, az elmúlt évek egyik legerősebb válogatottja lett. – Fáradt? – Egy kicsit, de nem vészes – mondta Vereckei István. – Nem szabad kimerülni, hiszen még csak most jön a java, a versenyek, a nagy küzdelmek és izgalmak. Hogy mennyire a világbajnokságról szól az életem, azt bizonyítja, hogy már nehezen alszom el, és ha elalszom, általában a világbajnokságról álmodom. – Könnyű álmok ezek? – Nem lázálmok. Talán azért sem, mert sikerült határidőn belül teljesítenünk, vagyis úgy érzem, tisztességesen fel tudtuk készíteni a fiúkat erre a világbajnokságra. – Igen, az elmúlt hónapok eredményei azt igazolják, jelentős változások történtek a magyar férfitornában. Az olimpiai bajnok Csollány Szilveszter mellé ugyanis jó néhány olyan versenyző felnőtt, akikkel a továbbiakban számolhat, ha még nem is aranyérem tekintetében, a világversenyeken. – Örülök, hogy így látja. Nekem is kellemes visszajelzések voltak a nagy nemzetközi versenyek. Az októberi magyar nemzetközi bajnokságon például az elmúlt tíz év legjobb teljesítményét nyújtották a fiúk, pedig nem volt "kismiska” a mezőny, olimpiai és világbajnokok jöttek el letesztelni a Főnix-csarnokot. Aztán a párizsi Világkupán Csollány és Fekete Levente révén két harmadik helyet, Glasgowban Gál Róbertnek köszönhetően szintén egy bronzérmet csíptünk el. De nem szabad elbízni magunkat, ezek az eredmények annyit érnek, amennyit itt, a debreceni világbajnokságon fogunk elérni.
"Csollány Szilveszternek nyerni kell"
– És mire számíthatunk? – Nem leszek óvatoskodó… Csollány Szilveszternek nyerni kell, ezen kívül pedig egy döntővel és három elődöntővel számolok. – Mire alapozza az aranyat? – Úgy érzem, Szilast sikerült tökéletesen felkészíteni erre a világbajnokságra, a gyakorlata erős, magabiztosan tudja bemutatni, és csak remélni tudom, hogy el tudja viselni azt a felelősséget, terhet, ami a vállára nehezedik. – Nehéz lehet állnia ezt a nyomást, hiszen gyakorlatilag az ő első helyén múlik a világbajnokság sikere. Tud segíteni abban, hogy ezt feldolgozza? – Igyekszem. Azt hiszem, az évek során olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amelynek a bizalom az alapja. Rengeteg mindent meg tudunk beszélni, és már az oldja benne a feszültséget, hogy beszél a félelmeiről. – Mivel ön nem "csak” a szövetségi kapitány, hanem Csollány edzője is, valahogy a felelősségük is közös. Ön nem él át hasonlóféle érzéseket? – Dehogynem. Azt hiszem, ezt az álmaim is bizonyítják, de a felelősséget vállalnunk kell. Természetes, hogy egy hazai rendezésű világbajnokság esetében minden nehezebb. Külföldön szinte a kutya se törődik velünk, itthon minden lépésünket árgus szemekkel figyelik az újságírók, a tévések, a fotósok és természetesen a közönség, de ez így is van rendjén. – Ezt hogyan élték meg a tanítványai? – Volt aki nehezebben, volt aki örömmel. Én személy szerint jónak tartom, hogy a figyelem középpontjába került a sportágunk, például így végre elhiszik a srácok, hogy van értelme annak, amit csinálunk. – A felkészülés során folytatott beszélgetésekből számomra az derült ki, hogy nagyon fontos, talán életük egyik legfontosabb viadala lesz a debreceni. – És ez a felkészülésükön is meglátszott. Mindenki becsületesen, keményen végigdolgozta ezt az időszakot, és mentálisan is olyan változáson mentek keresztül, amilyet még nem tapasztaltam. – Gondolom azért nem csak ezen múlik, hogy erős, érett válogatottat tud csatasorba küldeni a Főnix-csarnokban. – Az anyagiakra gondol? Igen, sok segítséget, elegendő támogatást kaptunk. Rengeteget számított például, hogy a felkészülés nagy részét edzőtáborban tölthettük el, így a legkisebb hibákat, problémákat azon melegében orvosolni tudtuk. De szerintem alapjában véve ez lenne a normális állapot. A nagy tornásznemzetek versenyzői gyakorlatilag az egész esztendőt felkészülési táborokban töltik el, hiszen csak ennek a szemléletnek van eredménye. – Ha a tornászai jelenlegi állapotát nézzük, vallja be, jobban örülne neki, ha keddtől nem a szerenkénti, hanem az olimpiai kvalifikációs világbajnokságot rendeznék… – Hát, erre ráhibázott! Ezzel a csapattal bátran kiállnék a jövő évi anaheimi világbajnokságon is. Remélem a fejlődésünk, az említett szemléletváltás és az anyagi támogatás nem csak erre az esztendőre szólt. Sokat jelentene a magyar tornának, ha kétezernégyben, Athénban már csapattal tudnánk szerepelni!