Kis lépésekkel magasabbra

A huszonhárom éves Halmosi Péter kétség kívül azon játékosok egyike, akiknek pályafutását érdemes lesz nyomon követni. Ô ugyanis nem csupán tehetséges, hanem amit eltervez, azt általában el is éri. Gyermekemberként futballista szeretett volna lenni. Az lett. A Haladás kínált neki szerződést. Aztán a felnőttválogatott dresszét kívánta magára ölteni: az ez év elején rendezett ciprusi, villámtornán a nemzeti csapatban is bemutatkozott, szerdán pályára lépett a spanyolok ellen is. Közben nyáron Ausztriába, a GAK-hoz szerződött. Ha így megy tovább... – na de a mondatot fejezze be inkább az érintett.– Nem, nem, az meg sem fordult a fejemben, hogy a Real Madridban vagy valamelyik hasonlóan nagynevű gárdában futballozom majd – mondja Halmosi Péter. – Persze, nem arról van szó, hogy nem szoktam ábrándozni, hiszen minden futballista valamilyen célért küzd, és én például stabil válogatott labdarúgó akarok lenni. Csakhogy mindenekelőtt jobb' szeretek két lábbal a földön járni, s az éppen előttem álló akadályokra koncentrálni.

Az osztrákok, miként a németek, hideg emberek, nehezen oldódnak föl. Erre számítottam is, úgyhogy ez kevésbé zavar. Az már valamelyest jobban feszélyez, hogy van a keretben öt, a volt Jugoszlávia utódállamaiból származó játékos, és az egyiküknek a biztos posztja az én érkezésemmel veszélybe került. S mivel ők roppant mód összetartanak, emiatt irányukból, hát, mondjuk úgy, nem árad felém a szeretet.
– Talán éppen az az egyik erénye, hogy apró lépésekkel közeledik céljai felé.
– Azt hiszem igen. Számomra sokat jelent az a szó: realitás. Mások túl sokat fecsegnek az álmaikról, ahelyett, hogy a tettekkel törődnének. Én igyekszem a holnapra, és nem a jövő hétre készülni. Csak egy példa: momentán az foglalkoztat, hogy csapatomnál, a GAK-nál minél hamarabb elfogadjanak, minél többet szerepelhessek a kezdőcsapatban.
– Nehezen megy a beilleszkedés?
– Mivel alig több mint két hónapja jöttem ki, azt hiszem ez természetes. Az osztrákok, miként a németek, hideg emberek, nehezen oldódnak föl. Erre számítottam is, úgyhogy ez kevésbé zavar. Az már valamelyest jobban feszélyez, hogy van a keretben öt, a volt Jugoszlávia utódállamaiból származó játékos, és az egyiküknek a biztos posztja az én érkezésemmel veszélybe került. S mivel ők roppant mód összetartanak, emiatt irányukból, hát, mondjuk úgy, nem árad felém a szeretet.
– Ráadásul akkor, amikor a negyedik bajnoki fordulóban végre kezdőként kapott lehetőséget, fejes góllal hálálta meg a bizalmat...
– Akkor valóban oldottabb lett a közeg, sokan gratuláltak. Ám az igazi áttörés még várat magára. Bár az is igaz: miután az egyesületemnél kitudódott, hogy Gellei Imre szövetségi kapitány meghívott a spanyolok elleni együttes keretébe, még többen kezdtek szóba elegyedni velem, kérdezgették, hányadszor hívtak meg. A válogatott tagság felkeltette az érdeklődésüket. Remélem fokozatosan mindinkább elfogadnak.
– Hogyan áll a kommunikációval, megérteti már magát?
– Szerencsére a pályán már nincs gond, a lényeges szavakat már tudom, azon kívül viszont még akadnak nehézségeim.
– Nem szeretném megbántani, de föl kell hoznom: több menedzser is azt vallja, egy tinédzserkorú labdarúgónak elengedhetetlen a nyelvtanulás, így amennyiben külföldre igazol, hamarabb befogadják.
– Ez aligha vitatható, ám az én esetem más. Először is, nincsen menedzserem, másodszor pedig, már nem maradt időm arra, hogy tanuljak, mert az utolsó pillanatban derült ki, nem az Újpest színeiben folytatom a pályafutásomat.

Ódzkodtam is a magyar "támogatóktól”, sokszor hallani nem éppen biztató esetekről, hogy csak addig fontos az ember, míg alá nem írja a papírokat, utána meg már szinte azt is elfelejtik, hogy a világon van. Szóval nehéz megtalálni azt a személyt, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Azután, hogy Ausztriába igazoltam, már nincs is rá szükségem, hiszen hároméves szerződés köt a klubhoz.

– Miként lehetséges az, hogy nincsen ön mellett valaki, aki az ügyes-bajos dolgaival foglalkozik? Ez manapság meglehetős ritkaság, nemde?
– Eddig még nem volt rá szükségem, amúgy meg ódzkodtam is a magyar "támogatóktól”, sokszor hallani nem éppen biztató esetekről, hogy csak addig fontos az ember, míg alá nem írja a papírokat, utána meg már szinte azt is elfelejtik, hogy a világon van. Szóval nehéz megtalálni azt a személyt, akiben föltétel nélkül megbízhatok. Azután, hogy Ausztriába igazoltam, már nincs is rá szükségem, hiszen hároméves szerződés köt a klubhoz.
– Direkt lesz a kérdés: ha nem menedzsernek köszönheti ezt a kontraktust, akkor minek?
– Hát, most ugye, nem azt várja hogy dicsérjem magam?
– Nem, csupán azt szeretném, ha már szóba került a realitás, ehhez mérten értékelné a teljesítményét. Melyek például a legfőbb erényei?
– Úgy vélem, mind a magyar, mind az osztrák átlagnál gyorsabb, robbanékonyabb vagyok. Szélső játékos lévén a GAK-vezetők hívásakor sokat nyomhatott a latban, hogy a bal lábam jobb a jobbnál. S noha a technikai képzettségemen még jó lenne csiszolni, erényeim közé sorolom ezt is.
– És a fejjáték? Nem említette, holott első GAK-gólját éppen így érte el.
– Abban az esetben, ha lendületből érkezem a kapu elé, akkor nincsen gond, sőt… Pozíciós szituációknál, szögleteknél, szabadrúgásoknál, amikor megy a brusztolás a tizenhatoson belül, azt nem annyira kedvelem.
– Ön szerint ennyi elégséges lehet ahhoz, hogy egy magyar labdarúgó külföldre szerződhessen?
– Megmondom őszintén, erre én nem tudok válaszolni. Rajtam egy Magyarországra érkezett játékosmegfigyelőnek akadt meg a tekintete. Látott bennem fantáziát.
– De árulja már el: mitől jobb játékos – merthogy jobb, az elvitathatatlan –, mint a korosztályos átlag?
– Nekem, mondjuk, annyiban könynyebb volt a helyzetem, hogy az édesapám remek futballista volt, a bátyám szintén szerepelt a Haladásban. Amióta az eszemet tudom, labdarúgó akarok lenni – ha fölnézek a szobám falára, magamat látom, amint labdákon ülök, talán még beszélni sem tudtam a fotó készítésekor –, ennek megfelelően élek. Nem akarok a levegőbe beszélni, de emlékeim szerint még egy korty alkoholt sem ittam. Persze, nem azt mondom, hogy nem jártam a barátokkal, csapattársakkal bulizni, de egyesekkel ellentétben fölöttébb ügyeltem az életvitelemre. Amúgy pedig rengeteget tanultam a grundon. A tőlem nyolc évvel idősebb testvérem társaságával éjjel és nappal, reggel meg este egyfolytában csak játszottunk. Emlékszem, a betonon is csúsztam, másztam, merő horzsolás lett a lábam, de kit érdekelt mindez. Aztán, ha kevesebben voltunk, tengóztunk. És tényleg, ez ment minden este.

Fiatalabb koromban képtelen voltam elviselni a vereséget. Megesett, sírtam a pályán, csapkodtam össze-vissza, ha nem jött be egy csel, kiakadtam, szinte letargiába estem a vereség miatt. Az egyik efféle eset után aztán édesapám egy vasárnapi ebéd közben halk, ám annál keményebb szavakkal elmagyarázta, miért kell kiirtanom magamból ezt a rossz tulajdonságot.

– A szakemberek azt tartják: a grundon eltöltött idő jótékony hatása elvitathatatlan.
– Nem vitatkozhatom ezzel. Ott a másoktól ellopott cseleket bátran gyakorolhatja az ember, nem számít, ha gólt kap belőle a csapata. Az edzésen már más a helyzet, hiszen az edző, ugye, figyel, könnyelműnek könyvelhet el. Egyébként pedig arra is hasznosak a baráti társaság mecscsei, mert az ott felmerülő gondokat hamarabb lehet orvosolni. Hogy mire gondolok: fiatalabb koromban képtelen voltam elviselni a vereséget. Megesett, sírtam a pályán, csapkodtam összevissza, ha nem jött be egy csel, kiakadtam, szinte letargiába estem a verseség miatt. Az egyik efféle eset után aztán édesapám egy vasárnapi ebéd közben halk, ám annál keményebb szavakkal elmagyarázta, miért kell kiirtanom magamból ezt a rossz tulajdonságot. Átbeszéltük, mit kell tennem, és ma már mindebből csak a becsvágy maradt meg.
– Hallgatva szavait, az az érzésem, egy igazán profi játékossal beszélgetek. Önnek mi jut eszébe erről a szóról: profizmus?
– Nem mi, hanem ki! Mégpedig Király Gábor. Együtt nevelkedtünk, szüleink csapattársak voltak, a két család összejár, mindvégig nyomon követhettem a pályafutását. Minden egyes megnyilvánulásán érződik, teljes lényével a hivatásának él. Nekem ő az etalon. Igyekszem példát venni róla.