NS-értékelés: Dunaferr

A szakember irányításával két évvel ezelőtt bajnok lett a piros-fehér alakulat, tavaly az utolsó fordulóig harcban állva a bajnoki címért ezüstérmes pozícióban zárt, míg a nemrég véget ért bajnokságban a negyedik helyet szerezte meg. Amennyiben szigorúan csak a mutatókat vennénk figyelembe, akkor mondhatnánk azt is, hogy a 2001–2002-es bajnokságban teljesített a leggyengébben a Dunaferr, de a futballban jártas emberek azt is tudják, a kimagasló szereplés feltételei nem igazán voltak adottak.
Az újvárosiak játékoskerete jóval szűkebb volt, mint a riválisoké, ráadásul anyagi megfontolásokból a tavaszi idény kezdete előtt alapemberektől volt kénytelen megválni a klub. Komoly problémát jelentett, hogy a közelmúltban jelentős változások történtek a fő támogató Dunaferr Rt. vezetésében, ugyanis emiatt a korábban biztos anyagi háttér megingott. Mindezek függvényében a negyedik helyezést akár sikerként is el lehetne könyvelni, ugyanakkor az is tény, hogy ha a labdarúgókat a tavasz nagy részében nem a jövőjük foglalkoztatja elsősorban, sorozatban harmadszor is dobogón végezhettek volna.
– A csapat ugyan vereséggel búcsúzott a bajnokságtól, ám ennek ellenére valószínűsíthető, hogy Egervári Sándor jó érzésekkel távozott Dunaújvárosból…
– Az elmúlt három évre nem szeretnék az Üllői úti találkozó fényében visszatekinteni, bár az is tény, hogy azon a bizonyos búcsúmeccsen a vereség ellenére jobban játszottunk az ellenfelünknél – kezdte az értékelést Egervári Sándor. – Nagyon sok szép sportélményben volt részem dunaújvárosiként, ugyanis a bajnoki arany utáni ezüstérmet is sikerként éltük meg, főleg annak ismeretében, hogy a hajrában fő riválisunknak, a Ferencvárosnak négy tizenegyesre is szüksége volt, hogy megelőzhessen minket… Jó viszszatekinteni erre a három évre, mert ez idő tájt a World Soccer is a Dunaferr elsőségéről írt a negyvenkét mérkőzésen át tartó veretlenségünk kapcsán. Öröm volt érezni az ország szimpátiáját a BL-összecsapásainkon, és öröm volt látni a játékosaim büszkeségét, boldogságát a közösen eltöltött három esztendő során.
– Ha csak szigorúan a helyezéseket vesszük figyelembe, akkor idén elmaradt a korábbi évek teljesítményétől a Dunaferr. Csalódás-e az, hogy az együttesnek nem sikerült dobogón végeznie, és hogy a Haladás ellen hazai pályán nem sikerült kiharcolnia a Magyar Kupa döntőjébe jutást?
–A harmadik bajnoki évünkben sajnos már több nehézséggel kellett szembenéznie a vezetőinknek, játékosainknak és természetesen a szakmai stábnak is. A szponzorunknak, a Dunaferr Rt. sportot szerető és lokálpatrióta vezetőinek az egy évvel ezelőtti leváltása új helyzet elé állította a klub irányítóit is. A korábban jól működő sportegyesület instabillá vált, tervezhető erősítések helyett kényszerpályára kerülve elvesztegettük az értékeink egy részét. Annak ellenére, hogy ebben az évben "csak” negyedikek lettünk, úgy érzem, hogy most fektette a legtöbb energiát az eredményesség fenntartásába vezető, futballista és az őket segítők mindegyike. S ha figyelembe veszem, hogy néhány rangadónkat Akasztón kellett megvívnunk, akkor nem kell szégyenkeznünk a negyedik hely miatt. Ugyanakkor voltak szakmai hibák is, mindezt két nagy hullámvölgyünk mutatja. Sajnos, a Magyar Kupa fináléjába kerülésért játszott Haladás elleni meccsünk is erre az időszakra jutott. Amennyiben ez a kilencven perc a tavasz végi jó sorozatunkra esik, ismét nemzetközi kupában indulhatna a csapat.
– Amikor a téli szünetben a gárda két meghatározó emberét, Rabóczki Balázst és Marek Penksát is eladta a klub, tudott még őszintén hinni abban, hogy a kitűzött célt, a nemzetközi szereplés lehetőségét harmadszor is el tudja érni a csapat?
– Miután a nyáron is voltak távozóink, az újabb két meghatározó labdarúgó elvesztése minőségi változást hozott a csapat életében. Tisztában voltunk a helyzetünkkel, értékcsökkenésünkkel, ráadásul mindezt tetézte a riválisok téli megerősödése. Mindezek ellenére bíztunk a kupa megnyerésében, ugyanis akkorra már kivertük az MTK-t és a Videotont is a sorozatból.
– Tavasszal voltak mérkőzések, amikor parádézott az együttes – például az MTK ellen a fővárosban és hazai környezetben is –, de voltak olyan találkozók is– többek között Székesfehérvárott –, amikor szinte értékelhetetlen volt a játékosok produkciója. Miért volt ennyire hullámzó a teljesítmény?
– Erre a kérdésre idény közben is kerestük a magyarázatot. Tény, hogy a körülöttünk történtek miatt nem mindig a szakma kapta a legnagyobb szerepet a felkészítésben. A sok, korábban nem tapasztalt esemény okán nehéz volt megítélni a helyes irányt edzőnek, játékosnak egyaránt. Az új helyzetek hozta konfliktusokat azért sikerült kezelnünk az öltözőben, és így ki tudtunk egyenesedni a tavasz végére.
– Miként értékelné a különböző csapatrészeket, illetve kik azok, akik a legtöbbet tették a jó szereplés érdekében?
– Ebben az évben elmaradtunk a korábbi eredményeinktől, mégis azt mondom, hogy a labdarúgóink teljesítménye egy-két sikertelen időszakot leszámítva jónak minősíthető. Az élre Tököli Attila neve kívánkozik, a támadó huszonnyolc találata önmagáért beszél.
– Három év dunaújvárosi edzősködés után mennyire volt könnyű a váltás?
– Nehéz a válás, ha az sikeresen együtt eltöltött évek után történik. Egy biztos, mindig örömmel emlékszem majd vissza pályafutásom dunaújvárosi időszakára.