Az út Rothenberghez vezet

Az az ország, amelyben már a XVII. században is futballoztak, amely a világ második legrégebbi, 1884-ben alapított labdarúgó-szövetségével büszkélkedhet, amely már az első világbajnokságon is részt vett, mi több, az elődöntőig menetelt (ez mellesleg nem cáfolja fenti állításunkat, 1930-ban ugyanis a csoportmeccseket a legjobb négy csapat küzdelmei követték), majd az 1950-es vb-n 1:0-ra megverte a tanítómester Angliát.Joggal vetődhet fel a kérdés: ha sikeres volt az indulás, miért kellett ilyen hosszú ideig várni a következő nagy dobásra? Az okok szerteágazóak, részben számunkra ismeretlenek, egyet azonban ki kell emelnünk közülük. Amerikában a labdarúgást a spanyol ajkú bevándorlók, az idegenek sportjának tartották, ezért nagyon nehezen fogadták el, ami meggátolta az elterjedését.Próbálkozás több is volt, de valahogyan semmi sem sikerült. A legígéretesebb kezdeményezés nyomaira a hetvenes-nyolcvanas években bukkanhattunk. A North American Soccer League-ben (NASL) olyan sztárok szerepeltek, mint Pelé, Johan Cruyff vagy Franz Beckenbauer, de a bajnokság nem volt hosszú életű. A szervezők túl sokat akartak markolni, ugyanakkor hihetetlenül sokat költöttek, ráadásul hosszú távon rosszul mérték fel a szurkolók érdeklődését. A NASL összeomlott.Az Egyesült Államok ugyanakkor a NASL-nak köszönheti Alan Rothenberget, az amerikai labdarúgás nagypapáját. Az 1939-es születésű Rothenbergnek 1977-ig semmi kapcsolata sem volt a focival. Menő jogászként dolgozott, belekóstolt a média világába, a majorsportokba. Élete során volt/van érdekeltsége az NHL-ben (Los Angeles Kings), az NBA-ben (Los Angeles Lakers, Los Angeles Clippers) és az NFL-ben (Washington Redskins), de a soccerrel nem foglalkozott. Az említett évben aztán a Los Angeles Aztecs társtulajdonosaként beszállt a NASL-ba, ám a számára nem túl biztató pénzügyi kilátások miatt három év múlva túladott az üzletrészén.
Valós képességeit kevesen ismerték, az Egyesült Államok szerencséjére e kisebbség tagja volt Peter Ueberroth, az 1984-es Los Angeles-i olimpia szellemi atyja. A nyári játékokból nyereséget kihozó üzleti zseni Rothenberget is felkérte komisszáriusnak, őt bízta meg a labdarúgótorna felügyeletével. A futballnál nem volt látogatottabb esemény az ötkarikás játékokon!
A labdarúgás megtette az első lépést a hódítás felé. A nemzeti tizenegy 1990-ben, negyven év után újra vb-résztvevőnek vallhatta magát, és az olaszországi viadal idején már tudott volt, hogy a következő világbajnokságra az Egyesült Államokban kerül sor. "Szerintem itt hatalmas az érdeklődés a labdarúgás iránt, de ezt a nagyközönség hajlamos lebecsülni – mondta a némiképp meghökkentő helyszín kijelölését követően Rothenberg. – Azt hiszem, ez az ország hisz a fociban, és szereti is azt. És azt gondolom, a nagy eseményeket is szereti. Ha ötvözzük a kettőt, máris megkapjuk az igazi labdarúgást, amelyet csodálatos eseménnyé fejleszthetünk. Az emberek kijönnek a stadionokba, és élvezni fogják a játékot.”
Otthon, saját közönség előtt pedig senki sem akart leégni.

A válogatott állami és magántámogatásokból csaknem négy éven keresztül, központi irányítással készült a sorozatra, amelyen végül a nyolcaddöntőig jutott. A professzionális labdarúgás azonban elsősorban nem ezért, nem az amerikai csapat jó szereplése miatt vetette meg a lábát végképp a tengerentúlon. Hanem a Rothenberg vezette szervezők remek munkája miatt. A szigorú üzleti alapokon működő bizottság hatásos marketingmunkával elérte, hogy addig nem látott tömegek tekintsék meg a találkozókat – becslések szerint 3.5 millióan szurkoltak a helyszínen –, és az 1994-es legyen minden idők legsikeresebb vb-je.
A szervezőbizottság által összehozott ötvenmillió dolláros bevételtöbbletből pedig lehetett építkezni.
Az már a vb előtt hivatalossá vált, hogy 1996-ban beindul az észak-amerikai profiliga, a Major League Soccer (MLS), azaz több mint tíz év után ismét lesz profibajnokság az Egyesült Államokban. Tudják, ki volt a kezdeményező, ugye? Az amerikai szövetség akkori elnöke. Bizonyos Alan Rothenberg.

A liga az atlantai olimpia évében beindult, de akkor még jobbára az utánpótlásközpontokban, illetve az egyetemeken zajló munka volt fontosabb. Az MLS-t akkoriban még a külföldről jött, jobbára kiöregedőben lévő sztárok – Sztoicskov, Valderrama, Zenga … – tartották el, a fiatal tehetségek még csak pallérozódtak. A Team USA 1998-as leégésében – a csapat pont nélkül utolsó lett – még a régi motorosok játszották a főszerepet, az idei menetelésben már az új, az MLS-ben edződött labdarúgók viszik a prímet. Bruce Arena csapatából többek között Brad Friedel, Cobi Jones, DaMarcus Beasley, Landon Donovan, Frankie Hejduk, Josh Wolff, Brian McBride és Eddie Pope is játszott vagy még ma is játszik a bajnokságban. (Amely, ezt azért jegyezzük meg, a világbajnokság idején sem szünetel. Ha már üzlet, legyen komoly…)
A tengerentúli újságírók a Mexikó elleni sikert követően nem győzték hangsúlyozni, hogy a háttérben már ott készülődik az új generáció, és nem árt, ha megjegyezzük Quarante, Califf, Bocanegra vagy éppen Edward Johnson nevét. Ôk lehetnek azok, akik a mai keret fiataljaival, például Donovannel, Wolff-fal, Mastroenivel, O’Briennel együtt a következő nagy amerikai válogatott magját alkothatják. Ôk azok, akik teljesíthetik Alan Rothenberg vágyát.
A nagypapa egyszer azt nyilatkozta: "Legkésőbb 2010-ben világbajnokságot fogunk nyerni.” Ez a kijelentés picit merésznek tűnik, Bruce Arena kapitány például úgy vélte, ameddig ő él, az Egyesült Államok nem lesz világbajnok. De nem árt megjegyeznünk: eddig Rothenberg összes álma valóra vált.
Sikersztori ez már így is, hát még ha beleolvasnánk az odaát hallatlanul népszerű női labdarúgás, az olimpiai és világbajnok hölgyválogatott és legnagyobb sztárja, Mia Hamm könyveket megtöltő történetébe…