Fekete zászló az üzletben

Idősebb Simon Tibor minden reggel korán kel. Sok a dolog, meg aztán amúgy sincs kibékülve mostanában az éjszakával. Olykor órákig bámulja mozdulatlanul a plafont, máskor pedig furcsa, zavaros álmokból riad fel csuromvizesre izzadt pizsamában, gyűrött ágyneműben. A hajnal némi megnyugvást hoz a számára, mert akkor már nem a sötétség, a csábító, veszélyes éjszaka az úr, sokkal inkább a hétköznapok derengése. Minden egyes nap és minden egyes reggel az újrakezdésről szól számára, hogy ma is meg kell mutatnia a világnak s a környezetének, mennyire erős és méginkább mennyire életrevaló. Életre való.Inkább a fia élne – ezt gondolja sokszor.>Az ő szenvedélyes, konok, fanatikus fia. De nincs idő a fájdalomra, a zokogásra, mert rengeteg a teendő. Idősebb Simon Tibor minden nap ugyanazt az utat járja be. Ez az út olykor felér egy kisebbfajta pokolra szállással, de nincs megállás, az idős férfi megy, mendegél tovább, keresi a fiát és az igazságot. A csípős reggel már ott találja őt a Farkasréti temetőben, szinte már várja őt, ismerősként üdvözli a temetőőr, aztán fejcsóválva, de tisztelettel figyelik mozdulatait a munkába érkező sírásók is. Mindig ugyanaz a jelenet, az öreg ott áll reggelente ifjabb Simon Tibornál; nem, nem a sírjánál, amit persze gondoz, ápol lelkiismeretesen, hanem a gyermekénél. Beszél hozzá és magyaráz neki. Az meg mintha hallaná apja szavait. Nem panaszkodik, azt már végképp nem, hiszen kemény ember, még ha meg is tiporta őt nemolyan rég az élet.
De ifjabb Simon Tibor sohasem válaszol.
Csak a nagy csönd, meg a farkasréti ősfák susogása felel neki. S ez megy napról napra, hétről hétre, idősebb Simon Tibor a temetőből a Hegedűs Gyula utcai sörözőhöz indul, hogy ki más, mint ő nyisson. Soha el nem késik, mintha csak valami küldetést látna el, mintha fia végakarata szerint vinné tovább az üzletet. Az üzlet, mi tagadás, mostanában nem megy. Talán az a fekete zászló tartja távol a vendégeket, talán a felfoghatatlan brutalitás, a megmagyarázhatatlan tragédia veszi el az emberek kedvét a korábban oly népszerű és gyakran zsúfolt vendéglőtől.
Pedig látszólag minden olyan, mint annak előtte. Színes napernyők, ízléses kerti bútorok az utcán, kedves, barátságos pincérek, hűvös pince és friss ételek jelentik a vonzerőt, mégis… Nézem az utcát, süt a nap, az embernek jólesne egy korsó sör ott lent a Simon-pincében, de teremtett lélek sincs bent. Nézem az utcát, megannyi emlék. El lehet-e felejteni például azt a napot, amikor James Bond-filmek akciójelenetei elevenedtek meg, rohamrendőrök hada rontott rá és szorította a falhoz az üzletben meg a söröző előtt várakozó fradistákat? Közöttük állt néhai ifjabb Simon Tibor is. Ma nevetnénk mindezen, azon a furcsa kommandósakción, de itt és most senkinek sincs kedve nevetni. Üres az utca, néhány autó berreg végig rajta, na meg a szél fütyül, bele-belekapva a fekete zászlóba.

Állnak kint az utcán a pincérek is csendben. Mellettük nagy tábla hirdeti, hogy a focivilágbajnokság alatt érdemes ide betérni. Finom falatok, finom cselek, finom italok. Idősebb Simon Tibor most épp nincs itt. Az egyik pincér régi ismerős, lehúzott pár évet a sörözőben, szinte kérdezni sem kell, s már mondja is: "Tibi bácsi most is a temetőben van, ezt csinálja mindennap. Ott kezd reggel, bejön ide, kinyit, körülnéz, tesz-vesz, aztán már indul is vissza, de előbb elgurul a Mammut előtt… Egyébként bizonyára látta, hogy onnan már eltakarították a mécseseket, az emléktárgyakat elvitték, éppen olyan a hely, mint korábban, mintha mi sem történt volna. De mi idehoztunk sok emléket onnan is, mielőtt eltakarították volna. De visszatérve Tibi bácsira, délután megint a temetőben van, aztán hazamegy, kicsit pihen és este újra kimegy Farkasrétre. Csodálom ezt az embert, nem mutatja, micsoda fájdalmat hordoz a lelkében. Azt viszont tudom, hogy addig nem nyugszik, amíg a gyilkosok el nem nyerik méltó büntetésüket…”
Így beszél a pincér, miközben van szerencsém megnézni a söröző melletti sportboltot. Illetve egykori sportboltot. Lóg még bent néhány dressz, de ez így még fájdalmasabbá teszi a látványt, még felkavaróbbá, gyakorlatilag egy teljesen üres üzlet maradt itt, a falán fekete zászlóval. Kérdezném is rögtön, hogy mi lesz ennek a sorsa, de a pincér csak néz maga elé csöndben és azt mondja, ezt inkább ne firtassam. Mit rejthet ez a furcsa válasz? Az ember manapság már nem is tudja, minek vagy kinek higgyen, de ez legyen a család belügye. Mindenesetre aligha lehet irigyelni a két gyermeket, a 16 éves Yvettet és a 14 éves Tibort, akik a pincér szerint olykor még késő este is bemennek vacsorázni az étterembe…

Eközben persze folyik a nyomozás. Lassan, visszafogottan, csendben, hogy azt ne mondjam, túlságosan is csendben. Az pillanatok alatt kiderült, hogy több támadóról van szó. Az újságok beszámoltak róla, hogy H. Jánost, a készenléti rendőrség azóta már leszereltetett munkatársát, O. Roland és H. Attila biztonsági embert, valamint a Viszkis hasonmásként elhíresült G. Jánost előzetes letartóztatásba helyezték. Egyelőre őket gyanúsítják a bűncselekmény elkövetésével, a rendőrség, illetve a nyomozást végző Fővárosi Ügyészségi Nyomozóhivatal szerint ők négyen verték halálra a Cafe Allure előtti utcán az egykori Fradi-játékost. Ezt tudjuk, de azóta mintha hírzárlat lenne.
Idősebb Simon Tibor néhány nappal ezelőtt bent járt az ügyészségi nyomozóhivatalban. Elkísértem, hátha megmutatják (legalább neki…) azt a videofelvételt, amit a budai bevásárlóközpont biztonsági kamerája rögzített a szörnyűséges éjszakán. Nem így történt. Az elkeseredett férfi mindössze negyed órát töltött fönt az irodában, újra meghallgatták, de nem történt semmi jelentős előrelépés. Pedig az öreg egyfolytában mondja a magáét: "Furcsa számomra ez az egész nyomozás, néha úgy tűnik, mintha a nyomozók el akarnának titkolni a nyilvánosság elől sok olyan részletet, ami elősegíthetné az ügyet. Rengeteg tanúval beszéltem magam is, olykor úgy éreztem, mintha magánnyomozóvá váltam volna. Volt olyan ember, aki elmondta nekem, pontosan tudja, hogy nem csak négyen verték a fiamat. Erről a rendőrségnek is tudnia kell. Mintha nem akarna itt kiderülni az igazság, állítom, hogy nem négyen, hanem legalább hatan bántalmazták a fiamat.”

Idősebb Simon Tibor folytatja, és az általa megjelenített kép még az eddig hallottat is felülmúlja, borzalmasabbá teszi. Az apa szerint hatan támadtak gyermekére, ketten a kezére álltak, egy a mellkasára, a többiek pedig egyfolytában rúgdosták.
Horrorfilm a budapesti éjszakából.
Az is fáj a fiát elvesztő férfinak, hogy alig egy hónap alatt két könyv jelent meg halott gyermekéről, tőle pedig meg sem kérdezte senki, hogy mit szól hozzá. De ezt csak úgy mellékesen jegyzi meg, legyint is rá, őt egyetlenegy dolog érdekli: rámutathasson azokra a gazemberekre, akik elvették tőle a fiát.
Hiába megy már a világbajnokság, hiába játszanak izgalmas meccseket, hiába rúgdossák egymás után a gólokat a németek, idősebb Simon Tibor nem figyel az egészre, már a futball sem hozza lázba. Az a játék, ami ismert embert faragott a gyermekéből, s ami miatt annyit, de annyit izgult a hosszú évek alatt. Számára már nem a játék öröméről szól a futball, nem a belefeledkezésről, legyen szó akár a Fradiról, akár a Sopronról, aminek legutóbb szurkolhatott. Elvették tőle ezt az örömet is, hiszen ha meccset lát, azon veszi észre magát, hogy keresi a fiát a pályán vagy a kispadon, mindegy, csak ott legyen, azzal a dacos nézésével.
Idősebb Simon Tibor minden nap korán kel, megpróbálja ugyanúgy élni az életét, mint az átlagemberek, munkával, csip-csup ügyekkel, bosszúságokkal, apró örömökkel tarkított hétköznapok – de ez nem megy neki, nem találja a helyét, sem az egyre üresebbé váló vendéglőben, sem a lecsupaszított sportüzletben, sem a rendőrök között újra és újra érvelve, magyarázva, az igazságot keresve.
A temető, a fia sírhelye az egyetlen nyugvópont.
Idősebb Simon Tibor minden nap ott áll.
Ott Farkasréten, ahol az ősfák alatt megállt az idő.