Nem.
Hozzáteszem, a válogatott szövetségi kapitánya, Pintér Attila, jelen állás szerint nemigen próbálkozhat mással. A 2016-os Eb-re ki kell jutni, és csak abból gazdálkodhat, ami van. Márpedig ami van, az nem sok.
Magyarország az IFFHS (labdarúgás történetével, statisztikájával foglalkozó szervezet) 2012-es rangsora szerint Európa 27. legerősebb bajnokságának ad otthont. Tehát, ha a Guzmics-Devecseri védőpáros esetenként még itt is bizonytalan, Radó András nem képes talpon maradni, Rudolf Gergely nem tud sorozatban gólokat lőni, akkor mégis milyen jogon várja tőlük a közvélemény a megváltást?
Persze lehet kéthetente válogatott összetartásokat tartani, de ehhez én nem fűzök sok reményt. Valahol biztosan hasznos, mert a srácok megismerik egymás nevét, telefonszámát, cipőméretét, esetleg begyakorolnak bizonyos mozgásformációkat, taktikát. Arra azonban nem készülnek, nem készülhetnek fel, amikor tízezrek előtt kell komoly tétre menő mérkőzést, folyamatos nagy iramot diktálva, sikeresen megvívni.
Ugyanis az NB1-ben nincs ilyen. Na jó, talán szökőévente egyszer. A lényeg, hogy a válogatott sikeres szerepléséhez elengedhetetlen, hogy a keretet alkotó labdarúgók többsége nívós külföldi bajnokságban, rendszeresen játsszon. Amíg ez nem valósul meg, felesleges kiemelkedő magyar válogatottról ábrándozni, a teljesítés maximuma nagyjából ott van, amit Egervári Sándor irányításával a legutóbbi két selejtezőn elértünk.
Hová kellene helyezni rövid távon a hangsúlyt? A menedzserekre! Minden valamire való tehetségünket mielőbb külföldre vinni, méghozzá olyan együttesekhez, ahol rendszeres játéklehetőséget kaphatnak, és képességeikhez mérten tovább fejlődhetnek. Egy Radó Andrásnak legkésőbb nyáron illene külföldre igazolnia. Kovács Istvánnak szintén. Aki marad, az a karrierjét kockáztatja (lsd. Gyurcsó Ádám, aki az utóbbi időben alig kapott játéklehetőséget).
És ez nem a hazai szakma bírálata, egyszerűen látni kell, hogy a magyar bajnokság jelenleg alkalmatlan arra, hogy egy sikeres nemzeti válogatott alapját adja.