A pomázi vályogházból a világbajnokságra – Pintér Sándor 75 éves

– Az iskola csapatában futballozva gondolta volna, hogy az akkor még falu Pomázról Buenos Airesbe eljutva világbajnoki mérkőzésen játszik a házigazda Argentína ellen?     
– Álmomban sem – mondta a 75. életévét ma, július 18-án betöltő Pintér Sándor. – Különben sem hiszek az álmokban. Viszont az valóság volt, hogy napestig rúgtuk  a labdát, ahol csak lehetett, amíg be nem sötétedett. Nem laktunk messze a pályától, szegények voltunk, a szüleimmel vályogházban laktunk, egy szobában hatan, sok nehézséggel kellett megküzdenünk. Szerencsémre e téren sokat segített a futball, és büszkén mondhatom, az osztálytársaim közül nemcsak én, hanem Egervári Sándor és Mikula Gábor is az élvonalig jutott. 

–  Az egyik nyilatkozatában olvastam, volt, hogy majdnem befejezte a játékot…     
– A pomázi serdülőben rúgtam a labdát, s az egyik meccsen nyílt síp- és szárkapocscsonttörést szenvedtem, valóban úgy volt, hogy soha többet nem futballozhatok. De nem adtam fel, három év kihagyás után újra a pályán voltam, tizennyolc évesen a megye II-ben szereplő pomázi csapatban játszottam. Rugdostam  a gólokat, ha emlékezetem nem csal, százharmincig jutottam. Erre figyelt föl Budai II László, az Aranycsapat legendás jobbszélsője, s hogy lásson élesben engem, no meg Egervári Sanyit, elhozta az akkor általa irányított NB II-es katonacsapatot, a Kossuth KFSE-t Pomázra. Nem kegyelmeztünk nekik, négy kettőre nyertünk, két hét múlva csengetett a postás, és kezembe nyomta a katonai behívót. Így kerültem Szentendrére. Nos, Laci bácsi nem csalódott bennem, az NB II-ben is gólkirály lettem.

– Úgy tudni, több kérője is volt, ám a katonacsapatból egyenes út vezetett a Honvédba – vagy tévedek?     
– Téved, mert hatalmas MTK-szurkoló voltam, s mások mellett megkeresett kedvenc klubom is, de a Honvéd ajánlata volt a legkedvezőbb, s egyáltalán nem bántam meg, hogy Kispestre szerződtem.

–  Annak ellenére sem, hogy akkoriban hemzsegtek a jó csatárok a csapatban?     
– Valóban, hiszen Pusztai Lacival, Szurgent Lajossal, Tichy Lajossal, Kozma Mihállyal kellett volna megküzdenem, ám az akkori vezetőedző, Preiner Kálmán bácsi javaslatára egy sorral hátrébb léptem, s attól kezdve középpályásként futballoztam, így kerültem be a válogatottba is. Büszke vagyok rá, hogy tagja lehettem az argentínai világbajnokságra kijutó csapatnak, még akkor is, ha a csoportkörben háromszor kikaptunk.

– Jut szembe: az argentinok elleni vb-csoportmeccsre hogyan emlékszik vissza?     
– Gyalázatosnak tartottam a hazaiak viselkedését. Keménykedve, a közönség támogatását kihasználva rendre provokáltak bennünket, megfélemlítve a játékvezetőt is, velem is próbálkoztak, ám nem tudtak megzavarni, nem úgy a nálam jóval érzékenyebb lelkületű Törőcsik Andrist vagy Nyilasi Tibit. Hogy nem játszottam rosszul, talán jelzi, hogy nem sokkal később meghívtak a világválogatottba Pelé búcsúmeccsére. Négyezer dollár, csodás szálloda várt New Yorkban, azonban nem lett belőle semmi, az akkori sportvezetőség ugyanis nem engedett el a gálára.

– Talán mert katonatiszt volt?     
– Egy fenét, hiszen nem voltam állományban, tizenkét éven át polgári alkalmazottként futballoztam a Honvédban. Egyébként azóta sem tudom, miért nem engedtek ki.

– Számos kitűnő meccsen futballozott, melyikre emlékezik a legszívesebben?     
– Elsőként a szovjet válogatott elleni kettő egyes meccset említeném, nyolcvanezer ember tombolt a lelátón, ami hatalmas támogatást jelentett, s persze a Honvéddal az Ajax elleni UEFA-kupa-mérkőzésen elért négy egyes sikert sem hagynám ki, amelyet a várható nagyobb érdeklődés miatt szintén a Népstadionban rendeztek.

– Nem csupán odaadó játékára emlékezhetünk, hanem arra is, hogy sorra nyerte az MLSZ által kötelezővé tett téli futóversenyeket…     
– Futni mindig is tudtam, talán a génjeimnek köszönhetem, aztán pedig nyerni is szerettem, ráadásul a sikert időnként díjazta is a szövetség, emlékszem, egyik alkalommal Siemens kisrádiót, majd később televíziót is kaptam az elsőségért.

–  Gondolom, nagy buli lesz a hetvenötödik születésnapján.     
– Téved, ahogyan mindig, most, hetvenöt évesen is szerényen, csendben ünnepelünk például Budakalászon a rám bízott U21-es csapat játékosaival.