A világ minden csapata aggódna, ha tudná, hogy a következő két ellenfele Hollandia (idegenben) és Németország lesz. Ha valaki nem tudná, e két nemzet 1954 és 2014 között összesen tizenegy világbajnoki döntőben volt érdekelt (1974-ben történetesen egymás ellen léptek pályára Münchenben, és a házigazda 2–1-re nyert), a németek négyszer győztek, négyszer ezüstérmesek lettek, Hollandia mindhárom fináléban veszített. Szóval, Argentína, Brazília, Franciaország is aggódna, ha két ilyen ellenfél várna rá. Talán ezért is gondolom, hogy ezen a két mérkőzésen nincs igazán vesztenivalónk. Természetesen tudom, hogy a csoport második helye is megszerezhető, de a legfontosabb célt elérte a Marco Rossi vezette nemzeti csapat: a papíron gyengébbnek mondott Bosznia-Hercegovinát a budapesti döntetlen után Zenica városában legyőzte 2–0-ra, így legrosszabb esetben a rájátszásban kell kiharcolnia az A-csoportbeli tagságát.
A realitás, hogy a német és a holland válogatott a magyar előtt végez, és nyilván minden szurkoló abban bízik, főleg a Ronald Koeman vezette csapat elleni Budapesten elért 1–1 után, hogy a papírformát fel lehet borítani. Furcsa kettősség: miközben nagyon bízom a csapatban, egyáltalán nem zavarna, ha nem sikerülne a bravúr. Mert e két csapat ellen pontot szerezni igenis az, a két lábbal a földön álló Marco Rossi ezt igyekszik is hangsúlyozni minden alkalommal, bár kérdés, az üzenete célba ér-e. Ha belegondolunk: Anglia (miattunk, ne feledjük), Ausztria, Csehország, az Eb-n remekül teljesítő Grúzia, a görög, a török csapat B-csoportos, Románia, Svédország, Szlovákia még az sem – jobbak vagyunk mindegyiknél? Jó lenne hinni, de a felsorolás is azt erősíti: becsüljük meg nagyon a csapatunkat, hogy az eredményeinek köszönhetően a legfelső polcra került, élvezzünk ki minden pillanatot, ameddig a nemzeti csapatunk A-csoportos, és senki se törjön össze lelkileg, ha esetleg nem sikerül megkapaszkodnia.
Ez a csapat nemcsak akkor érdemli meg a támogatást, a bizalmat, a szeretetet, ha nyer, akkor is, ha esetleg szenved, ha nem megy neki a játék, ha esetleg vesztesként hagyja el a pályát. Amire most van esély – de a szurkoló, persze, mindig reménykedik a sikerben. S most van is miben bíznia.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!