„Nem adom fel, tudjátok” – a Rossi-éra folytatódik

Marco Rossi meccs előtti sajtótájékoztatóját hallgatva – „a pofontól még ég az arcunk, de túl kell lépni a németországi öt-nullás vereségen” – akaratlanul felsejlett az Edda klasszikusa. „Pofonoktól ég az arcom, pofonoktól piros az arcom, kaptam.” És ha arra gondolunk, a kapitány mennyit foglalkozik az interneten sokszor arctalanul, álnevek mögül, nem egyszer gátlástalanul kritizáló kommentelőkkel, akkor folytathatjuk is a dalt: „Nem adom fel, tudjátok, láthatatlan, lapos sumákok. Istenem, de sokan vagytok, rosszak.”

Azért itt gyorsan jegyezzük meg, a kapitány időnként túl sokat is foglalkozik a kritikus hangokkal, pedig közel sem érik olyan nyilvános támadások, mint például NL-csoportellenfelünk kapitányát, Ronald Koemant, a hollandokat az Eb-n négy közé vezető szakembert, akit a minap fogfájáshoz hasonlított a helyi sajtó és egyenesen aljasnak nevezett. Magyarországon viszont Marco Rossi a múlt heti 5–0-s vereség után is számíthat a szurkolók jelentős részének támogatására, „körbeveszik jó barátok” is, amit jelez, hogy a bosnyákok elleni meccs előtt egy emberként zengte a szakember nevét a magyar tábor, amely egyébként a magyar olimpikonoknak is köszönetét fejezte ki egy molinón. Aztán pedig kilencven percen keresztül űzte, hajtotta a csapatot, végigszurkolta, a mérkőzést. 

Marco Rossi és csapata egyik legnagyobb erénye, hogy képes megújulni. Amikor sokan már biztosra veszik, hogy eljött a búcsú ideje a kapitány számára (a szombati meccs után az olasz mester maga mondta, ha kedden nem javítunk a teljesítményen, mindenkinek el kell tűnnie a színről), a szakember húz néhány váratlant, a fiúk pedig összekapják magukat és együtt – #csakegyütt, ahogy a válogatott jelszava is hirdeti – felállnak a padlóról, ahogy egy megszédült bokszoló szokott, még mielőtt végleg kiszámolnák. Így volt ez anno a cardiffi vereség, majd az albánok elleni égések és az angolok elleni 0–4 után is, de említhetjük az Izland elleni pótselejtezőt is, amikor 0–1-ről a hajrában lőtt két góllal tudtunk fordítani (ha az a két gól nincs, valószínűleg már régóta nem Marco Rossinak hívnák a szövetségi kapitányunkat). Sokszor megrendítették már ezt a csapatot, de a végén mindig talpra állt.

És a bosnyákok elleni első félidőben is a harcos énjüket mutatták a mieink, köszönhetően talán annak is, hogy a düsseldorfi kezdőcsapathoz képest öt helyen változtatott a kapitány. Kimondottan bátor húzás volt a nem olyan rég még az NB III-ban futballozó, kecskeméti Nikitscher Tamást a második válogatott meccsén először a kezdőcsapatba állítani és a Premier League-ben szereplő Kerkez Milost lecserélni a Puskás Akadémiában mostanság élete formájában játszó Nagy Zsoltra. Fölényben játszottunk, megvoltak a helyzeteink, de azok kimaradtak. 

Amit különösen jó volt látni, hogy ismét csúsztak-másztak a fiúk minden labdáért, ha valaki elveszített egy párharcot, már érkezett is a társ, hogy segítsen. Ezzel együtt nem játszottunk igazán jól a második félidőben sem, voltak pontatlanságok és alighanem ezért sem jött a gól, egy kicsi mindig hiányzott. Szoboszlai Dominik szabadrúgásánál például a sorfalról a lécre pattant a labda. Szerencsénk sem volt, pláne akkor nem, amikor két belső védőnk, Willi Orbán és Botka Endre összefejelt a bosnyákok ötösénél és utóbbit le is kellett cserélni. 

A hajrához közeledve Marco Rossi is próbált „belenyúlni” a meccsbe és kockáztatott azzal, hogy a jobb oldali szárnyvédő, Bolla Bendegúz helyére behozta a sokkal inkább támadó Csoboth Kevint. Az utolsó tíz percben újabb cserék után időnként sikerült kapujuk elé szegeznünk a bosnyákokat, de hiányzott az a kis plusz, az egyéni villanás, ami a gólhoz kellett volna. Ádám Martin például hat méterről a kapusba fejelte a labdát, a legvégén pedig centikkel maradt le egy csúsztatásról.

Most nem jött a végén a gól, mint a skótok ellen az Eb-n vagy tavaly Bulgáriában. Nem tudtunk győzni, de azért a meccs képe alapján elmondhatjuk, a németországi vereség után kedden nem egy széteső, elképzelés nélküli, hanem a szurkolókért és a „főnökért” (ahogy a játékosok nevezik Rossit) küzdő, céltudatos gárdát láthattunk.

„Ha egyszer odébbállok, a kör közepéből majd hiányzok” – szól az Edda-sláger vége, de a 2018 óta tartó Rossi-érának a bosnyákok elleni meccsel biztosan nem lesz még vége, a kör nem fog bezárulni. A kapitány arról beszélt a találkozó után, hogy erre a hozzáállásra lehet építeni és ezt várja el a következő, októberi mérkőzésen is a csapattól, a hollandok ellen. Mi, szurkolók pedig azt várjuk, hogy a Nemzetek Ligájából néhány új játékossal megerősödve (Nikitscher Tamás lehet az egyik ilyen), tapasztalatokkal felvértezve vághassunk neki jövőre a Rossi-korszak és az elmúlt negyven év legnagyobb kihívásának, a 2026-os világbajnokság selejtezőinek.

NEMZETEK LIGÁJA
2. FORDULÓ
A-LIGA
3. CSOPORT
Magyarország–Bosznia-Hercegovina 0–0
Budapest, Puskás Aréna, 52 000 néző. V: Guida (olasz)
Magyarország: Dibusz – Botka (Balogh B., 82.), Orbán, Dárdai M. – Bolla (Csoboth, 75.), Nikitscher, Schäfer, Nagy Zs. (Kerkez, 82.) – Szoboszlai – Sallai, Varga B. (Ádám M., 82.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Bosznia-Hercegovina: Vasilj – Gazibegovic, Bicakcic, Katic, A. L. Barisic, Dedic – Saric (Gigovic, 61.), I. Basic (Huseinbasic, 61.), Burnic (B. Tahirovic, a szünetben) – Dzeko, Demirovic (Bajraktarevic, 77.). Szövetségi kapitány: Sergej Barbarez