Népsport: Pluhár István tudósított és jól játszott

Magyar ellenféllel is készülni kívánt az 1924-es párizsi olimpiára a címvédő belga futballválogatott, így került sor NB II-es válogatottunk brüsszeli fellépésére 1924. február 17-én.

Belgium emlékezetes körülmények között lett aranyérmes az antwerpeni csonka olimpián (1920). A lényeg: „A belgák már az első félóra végén 2:0-ra vezettek, miután előbb Robert Coppée egy erősen vitatott tizenegyesből, majd Henri Larnoe egy nem kevésbé kétes támadás végén vette be a csehszlovák kaput. Aztán amikor hat perccel az első félidő vége előtt a bíró kiállította Karel Steinert, mondván, durván szabálytalankodott Coppéevel szemben, a csehszlovákoknál végleg elszakadt a cérna. Karel Pesek, a válogatott és a Sparta Praha csapatkapitánya tiltakozásképpen lehívta a pályáról társait. A hirtelen támadt zavarodottságban a játékvezető, John Lewis negyedóra után rendet vágott: a mérkőzést berekesztve Belgiumnak adta a győzelmet” (Bővebben: Népsport, 2020. június 22.)

Bármennyire hihetetlen, a belgák 39 pernyi játékkal lettek olimpiai bajnokok. Lewis bíró döntése után a közönség ellepte a pályát a levonulás ellen tiltakozva, a csehszlovákok óvtak, de hiába, maradt a 2:0. Az olimpiai aranyérmesek közül pedig Jan de Bie, Armand Swartenbroeks, Oscar Verbeeck, Andre Fierens és Henri Larnoe ellenünk is pályára lépett 1924 februárjában.

Itthon egyébként nem értették, miért esett ránk a belgák választása, hiszen a világháború után: „Alig volt baráti kéz, amelyet megszoríthattunk volna, annál több az ellenség, amely mérget és tőrt nyújtott felénk, az elesett elé... Belgium is az ellenségek közé tartozott s a belgák sokáig tartották a haragot” – írta a Nemzeti Sport, hozzátéve: „Nem tudjuk, hová írjuk föl a belgáknak a megvalósulás stádiumába lépett meghívását. A nemzeti érzés szempontjából örülünk és hálásak vagyunk érte, a sport nézőpontjából ítélve ellenben, őszintén megvallva, nem lelkesedünk túlságosan a brüsszeli mérkőzésért.” A lap azt is rögzítette, hogy lévén szó egyik oldalon az olimpiai bajnokról, a másikon a másodosztály válogatottjáról „bennünket sem nagyobb veszteség, sem nagyobb kudarc nem érhet, sőt egy esetleges siker fényes tanúsága lehet a magyar futballsport erejének”.

A magyar csapatnál a válogatás gondot okozott, némi huzavona után végül Földessy János hirdetett keretet, amelynek tagjai az MTK ellen játszottak edzőmeccset, s 1:0-ra győztek. A gólt Pluhár István, a Nemzeti Sport munkatársa, a későbbi legendás rádióriporter szerezte, aki aztán ott is volt a csapatban, s persze tudósított is. Emellett az utazás során összeállt dalárdát is vezényelte, mi több, a hangot is ő adta meg.

Az indulásnál nem sikerült eleget tenni a kor szokásának, a küldöttségről nem készülhetett fotó, mert „a vasúti sínek közé felállított fényképezőgépeket közvetlenül a felvétel előtt egy berobogó vonat miatt el kellett vinni”.

Az utazás sem volt egyszerű, hálókocsiról szó sem lehetett, így aztán a játékosok „inspekciós alvásban állapodtak meg”. A kupéban egyszerre négyen aludtak, kettő pedig a folyosón virrasztott. Ehhez képest frissen ébredtek a fiúk, aki pedig még fáradt volt, abba életet öntött a menedzser, KissTivadar finom konyakja.

Brüsszelben egy félreértés miatt nem fogadták a csapatot. A belga szövetséget képviselő urak egy indiai, hazája divatja szerint öltözött utast néztek a magyar csapat vezetőjének, aki nem értette mi van, s mire kiderült, a mieink már úton voltak a szálláshelyükre.

A meccs napján a korai ebédet a belga csapattal együtt ették a fiúk, ám „a felszolgálást a pincérek a belgáknál kezdik, sőt ők már a második fogásnál tartanak, amikor mi még az elsőt sem kaptuk meg” – ebben éreztek némi ellenségeskedést a mieink. A pályán, a kezdés előtt aztán oldódott a feszültség. Ahogy Pluhár István táviratában jelentette: „Egy itteni esti lap erősen támadta a szövetséget azért, amiért velünk, magyarokkal, ellenségekkel, lekötött mérkőzést. Ez az ellenünk való fellépés azonban meglehetősen izoláltan maradt, s nem volt folytatása. A meccs kezdeténél, az ünnepélyes kick-off előtt, én, mint kapitány, virágcsokrot adtam át a belga csapat kapitányának, Verbeecknek, s a nézők óriási tapssal, melegen fogadtak, s szinte az egész meccsen végig tüntettek mellettünk.”

A mérkőzés képe röviden leírható. Csapatunk hősiesen védekezett, ritkán, de veszélyesen támadott, s mindössze egy gólt kapott. A 36. percben „Larnoe kapja a labdát, átpasszol jobbra Gillisnek, aki orrhegyes lövéssel a hatos vonalról védhetetlenül a hálóba küldi (1:0)”.

A végére maradt a 0:1, amit nagy sikerként könyveltek el itthon: „Nem hisszük, hogy nagyobb büszkeséggel könyvelhetett volna már el futballnemzet vereséget, mint mi, magyarok, a II. osztály belgiumi vereségét. Hiszen, ha a csapat ötgólos vereségét adta volna hírül a távíró, akkor sem döbbenhettünk volna meg” – így a Nemzeti Sport. Megemlítve, hogy a másodosztályúak példát mutattak a párizsi olimpiára készülő „nagyoknak”.

És ha már itt tartunk, rögzítsük, hogy a játékokon nekünk a lengyelek legyőzése (5:0) után a nyolcaddöntőben jött az „egyiptomi csapás” (0:3), a belgáknak pedig a svédektől elszenvedett súlyos vereség (1:8). Végül ők a 15., mi a 10. helyen végeztünk. (Uruguay, Svájc, Svédország volt a sorrend az élen.)

De vissza Brüsszelbe… A helyi lapok a meccs után kiemelték, hogy a védelmünk (Balasits Mihály, Szendrő János) és a fedezetsorunkban Bukovi Márton és Rokken Imre semmiben sem maradt el a belgáktól, kapusunk, Fehér Ferenc remekelt, a csatársorban viszont „egyedül Pluhár játszott igazi válogatott formát, a belsők ellenben még a várakozásnak is mélyen alatta maradó teljesítményt produkáltak”. De a legnagyobb dicséret talán Paul Putz véleménye, a mérkőzés játékvezetője a hatvan terítékes banketten „a magyar csapat gentleman viselkedését emelte ki”.

A helyi közvélemény már nem fogadta ilyen jól a mérsékelt sikert, a Hotel Terminus liftesfiúja szombaton még azt magyarázta, hogy a belgák ellen összeroppanunk majd, mint a nádszál, vasárnap este viszont csalódott volt: „»Pedig maguk csak másodosztályúak, a mieink pedig a vörös ördögök voltak« – kesergett s rázogatta kócos, szőke fejét az öklömnyi futballrajongó. De azért megbékült velünk s büszke volt, hogy Fehért, és Szendrőt vihette a liften.”

Csak kedden indult haza a társaság. Két napig utaztak, s már nagyon várták, hogy hazaérjenek – a koszt miatt. Pluhár jelentése szerint nem bírták a helyi konyhát, főleg „Rebró és Tóth voltak a legnagyobb ellenségei minden olajnak, margarinnak és tengeri halnak”.

A bázeli gyorsot rengetegen fogadták a Keleti pályaudvaron, a fiúkat szinte agyonünnepelték, „a Testvériség dalárdája a Himnusszal fogadta őket”. A Nemzeti Sport pedig másnap hírül adta: „Fényképkirakatunk ma délben a II. osztályú Belgium meccsről, valamint Brüsszel városáról felvett fotográfiákkal gazdagodik. (Teréz-körút, Podmaniczky-utca sarok, postaépület.)”

Ez különös rang volt 100 esztendeje.