Farkas, Ihász és Mészöly ünnepe

Első oldalán köszöntötte a Népsport 1974 februárjának közepén, hogy a Vasas búcsúmeccset szervez három visszavonult futballistájának, Farkas Jánosnak, Ihász Kálmánnak és Mészöly Kálmánnak. „Mi, magyarok eddig nem követtük a szokást” – kezdi az újság, majd: „Igaz Mészöly és Farkas esetében egy kissé megkéstek ezzel, de még mindig jobb későn, mint soha…”

Kétségtelen, Farkas 1972. május 31-én játszotta utolsó bajnokiját a Vasasban, ez volt a 290. mérkőzése az NB I-ben. Egerben 3–1-re kikapott a csapat, ő 6-os osztályzatot kapott a tudósítótól, kiemelve, hogy „néhány egyéni próbálkozása dicséri”. Ugyanekkor húzta magára utoljára a csapat mezét Mészöly Kálmán (279 mérkőzés), majd az legközelebbi a hír, hogy a Vasasnál „lezárták az átigazolási időszakot, Mészöly, Farkas, Molnár és Menczel végérvényesen eltávozott az egyesülettől”.

Az 1971–1972-es bajnokságban 6. lett a Vasas, azért is, mert volt elegendő gond az öltözőben. Machos Ferenc edző főként egykori játékostársaira, Farkasra és Mészölyre volt kiakadva, amiben partnerre talált a vezetésben, még úgy is, hogy nyolc fordulóval a vége előtt mennie kellett, Vadász Károly szakosztályvezető ugrott be helyette. A lényeg: Farkast és Mészölyt 30 esztendősen penderítette ki a szigorú klubvezetés, majd átadta a kispadot Baróti Lajosnak.

Nem tudni, hogy a volt szövetségi kapitányt megkérdezték-e egykori alapemberei menesztéséről, mindenesetre Ihász Kálmán búcsújához ő köthető. A Vasas 1973 őszén a Sunderlanddel meccselt a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK), itthon 2–0-ra kikapott, Ihász (31) sérült volt, ám a visszavágóra rendbe jött, játékra jelentkezett. Baróti viszont közölte, hogy csak kispados lehet, mire a balhátvéd (364 bajnoki a Vasasban) vizsgái (TF) miatt felmentést kért az utazás alól. Nem kapta meg, csak annyit mondtak neki, hogy nincs már igazán helye az öltözőben. Nem sokkal később, „az egyik délután letette szerelését az öltöző padjára, elköszönt játékostársaitól, s hazament” – írta a Népsport, ő pedig: „Nincs szüksége rám már a klubomnak. (…) Behívtak, és azt tanácsolták vonuljak vissza. Erre csak annyit mondtam, hogy ha a klubnál így látják jónak, akkor abbahagyom.”

Ihász esetében legalább csupán néhány hónap telt el az utolsó meccs (1973. szeptember 14.: Egyetértés 1–1 – „A hátvédek nem is annyira a szerelésekben hibáztak, mint inkább a labda pontatlan továbbításában”) és a búcsúgála között, s nem csaknem két esztendő, mint Farkas és Mészöly esetében. Az viszont közös volt, hogy mindhárman ott voltak 1969. december 3-án Marseille-ben, amikor a válogatott 4:1-re kikapott Csehszlovákiától és nem jutott ki a mexikói világbajnokságra. Abból a válogatottból jó magyar szokás szerint többen bűnbakok lettek, nem számított a dicső(bb) múlt. Ez a hangulat is közrejátszott abban, hogy a három Vasas-legendának vissza kellett vonulnia.

No de a búcsúmeccs kapcsán minden szép és jó volt. A Vasas kispadján Baróti ült február 28-án, a meghívottakén Buzánszky Jenő, ugyanis az ünnepeltek dönthették el, kivel játszanának utoljára. Huszonnégy egykori társat hívtak meg, s mind pályára léptek. Játékvezetőnek pedig Vadas Györgyöt kérték fel, aki civilben ügyelő volt a Magyar Rádióban, s a Pipacs bár főnöke – ebben a minőségében jó barátja Farkasnak és Mészölynek. Ez köztudott volt, a részletek pedig közrejátszottak abban, hogy erkölcscsőszként léphettek fel az egyébként nem éppen a moráljukról híres Vasas-vezetők.

A meccs napján „valóságos népvándorlás indult meg (…) a Vasas Fáy utcai sporttelepe felé. Az óriási érdeklődés oka: itt mérkőzött a búcsúzó labdarúgókkal ékesített Vasas a meghívott válogatott együttes ellen. (…) A mérkőzés előtt a búcsúzó Vasas-játékosokat az MLSZ és a Vasas nevében Ádám József köszöntötte, méltatta érdemeiket, s ajándékokat nyújtott át nekik” A kor szokásának megfelelően ólomkrisztályból, volt szerencsém látni őket Ihász Kálmán otthonában.

Az öltözőben Mészöly az alkalomhoz illően túlzott („Úgy izgulok, mint amikor életem első NB I-es mérkőzését játszottam, ebben a számomra oly kedves mezben”), de természetesen „Farkas és Ihász arcáról is ugyanezeket lehetett leolvasni”.

Aztán elkezdődött „a NAGY JÁTÉK! Volt itt minden: legendás hírű Bozsik-cselek, mértani pontosságú Budai-beadások, hatalmas erejű Tichy-bombák, oly sokszor megcsodált Grosics-védések. És mindez olyan érdekesen és színesen, hogy az egyébként általában komor Illovszky Rudolf szövetségi kapitány is elégedetten mosolygott és csak úgy, hogy a körülötte állók értsék meg, így szólt: Ez az igazi futball...«.”

Mészöly korábban lement, sérülés miatt (ismerve őt, inkább a megkülönböztetett taps vonzotta), a többiek a pályán maradtak, ahonnan a drukkerek vállán távoztak. 

Nem véletlenül, hiszen az összegzés szerint: „Hárman együttesen 933 bajnokit játszottak, 121 válogatottságuk van, 220 gólt szereztek az NB1-ben. Négy bajnoki cím és három KK-győzelem kivívásában játszottak döntő szerepet. Főszereplőik voltak nagy nemzetközi diadalok kivívásában, minderről világbajnoki részvételek, világ- és Európa-válogatottságok, olimpiai bajnoki címek tanúskodnak. A sok felejthetetlen mérkőzés, az örökké emlékezetes sok nagy alakítás viszonylag kevés esztendőbe zsúfolódott össze.”

A lényeg – ahogy Boskovics Jenő leszögezte a Labdarúgásban –, hogy „a három, nemzetközileg is előkelő helyen jegyzett futballcsillag korán abbahagyta”. És a folytatás is lényeges: „Nem is kell Matthews, B. Charlton, Di Stefano, Schnellinger, Altafini,vagy a többiek példájával előállni, amagyar pályákon is sokáig futottak játékosok a harmadik iksz után is. A Vasasban –többek között – Szilágyi., Illovszky, de elég mutatóba néhány név a mai NB I-esek táborából is: Rapp, Laczkó, Göröcs – és így tovább.” Nem véletlen, hogy „a nagy ünneplés közepette a »Gyertek ide!« kórus mellett a »Gyertek vissza!« is felhangzott. (…) A Vasas és a magyar labdarúgás szempontjából is nagyszerű lett volna, ha ezek a nagy játékosok ugyanúgy segítséget nyújtanak tudásukkal, tapasztalatukkal az utódok felnövéséhez, mint ahogy annak idején az ő »nagykorúságukhoz« Kárpáti, Kontha, Sárosi, Bundzsák, Szilágyi I, Berendi, Machos, Csordás és társaik is megtették.”

Ebben a lényeg. Ehhez képest Mészölyt hívták a Fáy utcai ifikhez, de a Ganz-MÁVAG edzője lett, Farkas vendéglátósként, Ihász butikosként élt tovább.

A mérkőzés teljes bevételét a három játékos kapta. A jegyek egységáron 20.50 forintért keltek el, 20 ezren voltak a lelátókon, így a bevétel 410 ezer forint volt, egyenként 136 700 forintot (mai áron: 11 753 333 forint) vihettek haza az ünnepeltek. Némi vita után, ugyanis, amikor hárman maradtak az öltözőben, Mészöly Kálmán közölte, hogy Gáspár Sándor a Vasas legfőbb főnöke (aktuálisan a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja) úgy határozott, hogy a bevétel fele azt illeti, aki az Európa- és világválogatottban is játszott. Ez ő volt, mire – Ihász Kálmán elbeszélése szerint – Farkassal megkérdezték Gáspár elvtársat, aki nem is értette, miről van szó, de utasította a Vasas elnökét, hogy lépjen közbe, és ossza három felé a pénzt.

Így történt. És úgy. hogy csak a Fáy utcában megjelenő 20 ezer emlékezőnek lett igazán maradandó emlék a Fáy utcai búcsúmeccs.