Népsport: csak púp volt a hátunkra a meccs

Nem lehet azt mondani, hogy az 1973-as esztendő utolsó válogatott mérkőzése lázba hozta volna a szurkolókat... Az NDK ellen a Népstadionban csupán 6565 fizető néző volt kíváncsi a játékára. Az NDK futballistái nemigen érdekelték a hazai közvéleményt, még úgy sem, hogy a hatvanas években magyar szakember, Sós Károly irányította a válogatottat. Ugyanakkor tény, hogy a demokratikus Németország labdarúgása feljövőben volt, ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy Georg Buschner csapata bejutott az 1974-es NSZK-beli világbajnokság 16-os döntőjébe, az NDK történetében először lett vb-résztvevő. A magyar válogatottnak ez nem sikerült, a svédek elleni júniusi 3–3 megpecsételte a sorsunkat.

A keletnémet vendégek erejét mi sem bizonyította jobban, mint hogy a BEK 1973–1974-es kiírásának nyolcaddöntőjében az NSZK bajnoka, a Bayern München vért izzadt a keleti aranyérmes Dynamo Dresden ellen. Október 24-én Münchenben 4–3-ra győzött, november 7-én a drezdai visszavágó pedig 3–3-as döntetlent hozott úgy, hogy a Bayern 2–0-ra vezetett ugyan, de a Dynamo 3–2-re fordított, Gerd Müllernek kellett egyenlítenie... A Leipziget az UEFA-kupa 1973–1974-es kiírásának döntőjétől a Tottenham ütötte el, a Magdeburg a KEK-ben ugyanebben az idényben megnyerte a döntőt a Milan ellen.

Akkor még sem keleten, se mnyugaton nem sejtették, lesz ennél nagyobb összecsapás is a két ország legjobb futballistái között – az 1974-es vb-n a két válogatott egy csoportba került, mi több, az NDK 1–0-ra győzött a sporttörténelminek nevezhető találkozón. Más kérdés, hogy a keletnémetek csoportelsősége azt is jelentette, hogy a középdöntőben sokak szerint nehezebb csoportba kerültek.

Ha már az NDK: 1967. október 29-én a magyarok az esztendő utolsó válogatott meccsén a keletnémetekkel találkoztak a Lipcsében, a hazaiak 1:0-ra nyertek – nem mellesleg Sós Károly volt a szövetségi kapitányuk –, de ez már se nem osztott, se nem szorzott az Európa-bajnoki selejtezőt illetően, mert a dán, holland, keletnémet csoportból az NDK szeptember 27-i 3:1-es budapesti legyőzését követően már továbbjutottunk. Ezt követően 1972-ben a két válogatott meccsén a müncheni olimpián magyar győzelem született (1972. szeptember 3., Passau: 2–0).

Az 1973. november 21-i találkozó visszavágó volt, az év májusában Chemnitzben (akkori nevén Karl-Marx-Stadt) a hazaiak nyertek 2–1-re. Magyarországnak ezt követően a svédek elleni rossz emlékű 3–3 következett, majd szeptemberben és októberben a jugoszlávok és a dánok ellen idegenben 1–1-es, illetve 2–2-es döntetlen született, akkori szóhasználattal élve barátságos mérkőzésen.

Tagadjuk vagy sem, úgy hiányzott ez a mérkőzés, mint púp a hátunkra. Egymás után kétszer nem jutottunk ki a vb-re, ezt a szakma és a közvélemény is nehezen dolgozta fel – ha feldolgozta egyáltalán... Illovszky Rudolf maradt a szövetségi kapitány, nyilvánvaló volt, hogy a svédek ellen bemutatkozó, de bizonytalan Bicskei Bertalan kapus helyére mást kell beállítani, Illovszky a Vasas-játékos Mészáros Ferencnek adott lehetőséget mind a jugoszlávok, mind a dánok ellen, rajta kívül még egy újoncot avatott, Belgrádban az újpesti középső védőt, Horváth Józsefet, aki második mérkőzésén Koppenhágában a hátvédsor legjobbja volt. Mészáros Bubu is jó teljesítményt nyújtott – leszámítva, hogy a dánok első góljánál a labda a lába között ment be... A 2–2 után egyöntetű volt a vélemény, hogy „önmagunkat csapjuk be, ha nem vesszük tudomásul, ha nem látjuk be, hogy a magyar labdarúgás már hosszú évek óta elvesztette nemzetközi tekintélyét”

Talán mindenki túl akart már lenni az év utolsó válogatott mérkőzésén... Mondjuk, a honi szurkolótábort nem rendítette meg, hogy Joachim Streich – ahogyan a Népsport fogalmazott –, „a Hansa Rostock ördöngösen cselező szélsője” izomhúzódás miatt kihagyja a találkozót, s az sem, hogy a Zwickau kapusa, Jürgen Croy nem lesz ott a Népstadionban.

S ha már a kapusposzt! Illovszky úgy döntött, Rapp Imrét állítja be, mellette a két újpesti védő, az egyaránt 22 éves Kolár Endre és Harsányi László is újoncként készülhetett. Tény, az Ú. Dózsának jól ment, az együttes 1973 őszén a BEK-ben túljutott a portugál bajnok Benficán – a jobbhátvéd Kolár hatalmas gólt lőtt a 2–0-ra megnyert Megyeri úti visszavágón, a középhátvéd pedig egyre érettebb játékot nyújtott –, várhatta az 1974. tavaszi negyeddöntő sorsolását.

Rapp szerepeltetése megérdemel néhány szót. A karrierjét Tatabányán kibontakoztató, de aztán a Bányászban Grosics Gyula érkezésével háttérbe szoruló játékos Pécsre igazolt, ahol oroszlánrészt vállalt 1970-ben a Newcastle United kiverésében az EVK-ból – a pécsi visszavágón az angolok első három 11-esét kivédte a hosszabbítás után –, ám balszerencséjére az 1972-es olimpiai keretben csupán harmadik számú kapus volt, s ugyan az 1972-es Eb-n negyedik együttes keretében is helyet kapott, nem lépett pályára. Ő a második játékos, aki a Népsport osztályzatai alapján kiérdemelte 10-est az FTC–PMSC (0–0) mérkőzésen – nem mellesleg eredményesen értékesítette a büntetőket. Szóval, ideje volt kipróbálni a legjobbak között – igaz, talán már ő sem reménykedett abban, hogy ez 36 éves korában megtörténhet...

A Népsport nem mulasztotta el megjegyezni: „Válogatottunk, sajnos, több mint egy éve nem győzött! Milyen érdekes: legutóbb éppen az NDK tizenegyét fektettük két vállra, 1972. szeptember 3-án 2–0-ra!” Ezt követően a meccs másnapján rezignált címben tudatta: „A Népstadionban sem sikerült győzni.”      Megjegyezte még: „Az újabb balsiker most már határozott tetteket követel!”

A magyar válogatott sokkal többet támadott, de nem bírt a vendégek szervezett védekezésével. A meddő hazai mezőnyfölényre alig több mint félórányi játék után meglepő válasz érkezett: Reinhard Lauck egy gyors ellentámadás végén vezetést szerzett (0–1).

Kevés jó magyar teljesítmény akadt. Rapp bemutatkozása elég balszerencsésen sikerült, „a gólt esetleg elháríthatta volna”. A csatárokban „sajnos kevés volt az erő, és hiány volt önbizalomban is, túlkombinálták a legjobb helyzeteket is” . A vendégeknél ellenben nem akadt gyenge pont, Lauck „góljával döntő érdemeket szerzett”, Hans-Jürgen Dörner „fáradhatatlan volt”, Peter Ducke „még mindig sokat vállalt” , a „fiatal Hoffmann nagy tehetség, beszáguldozta az egész pályát”     .

Illovszky meglepően pozitívan nyilatkozott: „Az akarással és a küzdőszellemmel elégedett vagyok, hiszen valamennyi játékos az első perctől az utolsóig a győzelemért küzdött. Többet is támadtunk, mint a vendégek, de az NDK védelme nagyon jól zárt. Noha gólhelyzetünk akadt, a befejezések nem sikerültek. (...) A magyar válogatottból senkit sem akarok kiemelni, mindenki megtette a magáét.”

Buschner a jövőbe is tekintett: „Nagyon fiatal csapattal jöttünk, (...) távolabbi céljaink vannak, többek között a világbajnokságon való jó szereplés. (...) Egyébként meglepett, hogy a hazaiak jóformán csak játszadoztak, (...) a jelenlegi magyar válogatott ellen ennyi is elég volt.”

A Népsport értékelésében nem rejtette véka alá: „Summázva csak ennyit: tegyünk már végre minden szinten valamit azért, hogy az 1974-es év sikeresebb legyen! Sürgetjük a határozott tetteket!”  

A Képes Sport is hasonló hangnemben írt: „Az NDK–Magyarország válogatott labdarúgó-mérkőzés nem hozott új negatívumokat. Csak szembetalálkoztunk a magyar labdarúgással. Amelynek csak a jövőjéről érdemes beszélni.”