Futballünnep a Puskásban – Szöllősi György jegyzete

„Hogy nézel ki, fiam, mi ez a borosta?” – dorgált érezhető bosszúsággal a hangjában a világ akkori legjobb futballbírója, Puhl Sándor, amikor kezdő játékvezetőként egyszer a partjelzője lehettem. Nem is igazán értettem, miről beszél, egy falunapi bulimeccs előtt, spicces szurkolók gyűrűjében készülődtünk, ő egy számára feltehetően eléggé jelentéktelen másfél órára, amit baráti alapon vállalt el jótékonyságból (éppen az 1996-os Eb-ről érkezett haza, ahol angol–német elődöntőt vezetett a Wembley-ben), én egy fantasztikus élményre, de mit érdekelt engem 19 évesen, hogy egy- vagy kétnapos borostával érkeztem Bükkzsércre.
„Hogy nézel ki, fiam, mi ez a borosta?” – dorgált érezhető bosszúsággal a hangjában a világ akkori legjobb futballbírója, Puhl Sándor, amikor kezdő játékvezetőként egyszer a partjelzője lehettem. Nem is igazán értettem, miről beszél, egy falunapi bulimeccs előtt, spicces szurkolók gyűrűjében készülődtünk, ő egy számára feltehetően eléggé jelentéktelen másfél órára, amit baráti alapon vállalt el jótékonyságból (éppen az 1996-os Eb-ről érkezett haza, ahol angol–német elődöntőt vezetett a Wembley-ben), én egy fantasztikus élményre, de mit érdekelt engem 19 évesen, hogy egy- vagy kétnapos borostával érkeztem Bükkzsércre.

Mintha hallotta volna a gondolataimat, hozzátette: „A futballmeccs, az ünnep. Minden meccs­nap ünnepnap. Megértetted? Világos?” – kérdezte a rá annyira jellemző hangszínnel és tájszólással. Ha akkor meg nem is értettem, de megjegyeztem, és ez a 27 évvel ezelőtti párbeszéd jutott eszembe (azaz monológ, hiszen Sanyinak nem nagyon lehetett válaszolni).

Ugyanez volt egyébként a magyar válogatott szurkolóinak nagy, molinóra kiírt üzenete is néhány fordulóval ezelőtt a Puskás Arénában: „Minden meccsnap ünnepnap”.

Nos, igen, az ünnephez ünneplőruha, emelkedett lelkiállapot, szép, tiszta, feldíszített környezet, ünneplő közösség, hogy azt ne mondjam, bensőséges hangulat szükséges. Olyasmi, amit csak álmodtunk magunknak, amikor az omladozó Népstadionba gyűltünk össze éveken át, legalább a lelkünket megpróbálva ünneplőbe öltöztetni, hiszen minden lesajnálás, káröröm és a sorozatos futballkudarcok ellenére tudtuk, őriztük, mentettük az ideáinkat.

Aztán lett végre olyan nemzeti stadionunk, amely méltó az ünnepnapokhoz, és lassanként csapatunk is, kiváló, a magyar futball legszentebb hagyományait velünk együtt tisztelő, a feladatára mindenben alkalmas, ma már magyar állampolgár szövetségi kapitányunk, és persze mára játékosaink is vannak, olyanok, akiket nyugodtan lehet egy lapon emlegetni a nagy elődökkel. Most Montenegró ellen például a félelmetes képességeit megvillantó, a meccset két perc alatt megfordító csapatkapitány, Szoboszlai Dominik, vagy a vasárnap ugyancsak fenomenális teljesítményt nyújtó Dibusz Dénes (de Sallai Roland szerbek elleni bombagólját is említhetem). És persze jöttek, gyűltek, egyre többen lettek a nézők, a szurkolók is, akiknek ma már az a természetes, hogy megtöltik a nemzet stadionját, sőt percek alatt kapkodják el a jegyeket, ha a magyar válogatott játszik, aztán pedig elképesztő áhítattal éneklik együtt, a távollévők nevében is, hogy „egy vérből valók vagyunk”.

Mondhattuk volna egykor, a kilátástalan évtizedekben József Attilával: „Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat, gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”

Az ünnepek itt vannak.

(Bárcsak Puhl Sanyi is itt lenne még...! – a meccs előtt azért most megborotválkoztam.)

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!