Népsport: nem bocsátotta meg, hogy kiállították

Amikor 1922 februárjában becsengetett Friedrich István budai lakására a magyar futballtársadalom szellemi elitjét képviselő küldöttség, hogy felkérje a korábbi miniszterelnököt a Magyar Labdarúgók Szövetsége vezetésére, hatan álltak az ajtóban. Érdemes egyenként szólni néhány szót a társaság tagjairól, a találkozás előtt vagy után viselt tisztségeikről.

Ott volt Hajós Alfréd, hazánk első (és második) olimpiai bajnoka, korábbi úszó, atléta, tornász, magyar bajnok labdarúgó, a válogatott szövetségi kapitánya, játékvezető, újságíró, nem mellesleg kitűnő építész, egyebek mellett a miskolci Weidlich-palota, a debreceni Aranybika-szálló és az Újpest Megyeri úti stadionjának tervezője, a párizsi olimpia művészeti versenyeinek későbbi ezüstérmese. Malaky Mihály, az FTC korábbi labdarúgója, titkára, intézője, igazgatója, alelnöke, az MLSZ vezetőségi tagja, tanító, iskolaigazgató. Langfelder Ferenc, az UTE régebbi csatára, játékvezető, az újpesti egyesület igazgatója, intézője, majd társelnöke, a Magyar Futballbírák Testülete elnöke, sporthírlapíró, tőzsdebizományos cégtulajdonos. Kiss Gyula, a 33 FC egykori válogatott középfedezete, játékvezető, szövetségi kapitány, a budapesti társasági élet ismert alakja, Krúdy Gyula barátja. Fodor Henrik, tornász, vívó, az MTK főtitkára, az 1913-ban megjelent klubtörténeti könyv szerzője, nagy hatású futballvezető. Földessy János játékvezető, sportvezető, későbbi szövetségi kapitány, ügyvéd, újságíró, a szövetség alapításának 25. évfordulójára készült,A magyar futball és a Magyar Labdarúgók Szövetségecímű korszakos könyv szerzője.

Hogy mi a közös bennük? Valamennyien a 19-20. század fordulóján kibontakozó hazai sportélet meghatározó és tevékeny alakjai, all-round sportemberek, a testkultúra és a szellemi élet területén egyaránt otthonosan mozgó pionírok, a futballsport fejlődésének útjait kiépítő, elhivatott férfiak voltak, akiknek az érdeklődése a játék eszmei tartalma mellett kiterjedt a közélet és a művészet területeire is.

Ugyanebbe a körbe tartozott a Pozsonyhoz közeli Malackán 1883. július 1-jén született budai házigazda, Fried­rich István is, aki a Műegyetem gépészmérnöki karán szerzett diplomáját kiegészítette jogi végzettséggel is, de hallgatott műszaki tudományokat a németországi Charlottenburgban, jogi ismereteket Berlinben. Ott állt munkába egy villamostársaság mérnökeként, majd hazatérve Mátyásföldön gépgyárat alapított (ekkoriban, 1913 körül hagyhatta abba az aktív futballt a Mátyásföldi Sport Clubban), később Amerikában, Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban gyűjtött munkatapasztalatokat. A sport terén is hamar ismertséget szerzett, műegyetemi hallgatóként adta magát, hogy a MAFC játékosaként bontakoztassa ki futballtehetségét, amelyre a leírások szerint az erély, a kitűnő helyezkedés és a harcos labdaszerző-képesség volt jellemző. Játékvezetőként is közreműködött, stílusát egyszerre tartották határozottnak és tapintatosnak, és alighanem ugyanez a két tulajdonság szükségeltetett az MLSZ-ben végzett pénztárosi szerepkörhöz is.

Egyetlen alkalommal lépett pályára a magyar válogatottban, 1904. október 9-én a bécsi Cricketer-pályán, az Ausztria–Magyarország mérkőzés után a Nemzeti Sport az 5:4-es vereség dacára a jók között említette nevét. Balszerencséjére az esős időjárás közepette, kétezer néző előtt mutatott teljesítményét a szövetségi kapitány, Stobbe Ferenc nem láthatta, ugyanis a csapat kiutazását nehezítő zaklatott körülmények között valahogy Budapesten rekedt. Itt kell megjegyezni két sporttörténeti-politikai érdekességet, amelyetKapufák és kényszerítők – futball a 20. századi magyar történelem árnyékában      című könyvünk vonatkozó fejezetében bővebben is kifejtettünk. Az egyik, hogy az említett bécsi találkozó Szentey Sándornak, a Fővárosi TC balhátvédjének is egyetlen válogatott fellépése maradt, kettejük életútja Fried­richhel azonban később egész más területen újra találkozott: a kommunista mozgalmárt a proletárdiktatúra idején folytatott tevékenységéért éppen a Friedrich-kormány alatt tartóztatták le. A másik különleges szál, hogy egyes források szerint egy évvel korábban, az 1903-as Budapesti Ramblerek–Prágai Ramblerek mérkőzésen a hazaiaknál szereplő Friedrich ellenfeleként Edvard Benes, a későbbi csehszlovák államelnök is pályára lépett.

Ami a magyar sportember-politikus közéleti pályafutását illeti, Magyarország miniszterelnöki tisztségét a Tanácsköztársaság bukása után vette át, 1919. augusztus 7. és november 24. között töltötte be. Miután korábban ellenforradalmi szervezkedést vezetett, augusztus 6-án a Fehér Ház Bajtársi Egyesület nevű csoportosulás irányítójaként – a Budapestet megszálló román csapatok jóváhagyásával – puccsal megdöntötte a szociáldemokrata Peidl Gyula kormányát, és József főhercegtől kormányfői megbízást kapott. Három és fél hónapos kormányzása idején érvénytelenítették a Tanácsköztársaság rendelkezéseit, új választójogi rendeletet fogadtak el, az antanthatalmak azonban nem ismerték el legitimitását, így lemondásra kényszerült.

Nem egészen két és fél évvel később ott állt budai lakása ajtajában a futballvezetők küldöttsége, és a vendégek szándéka – a Sporthírlap magyarázó cikke szerint – szilárd és megfontolt volt. „Előtérbe lépett az a fölfogás, hogy bele kell vonni a futballsport életének irányításába minden külső erőt, mindenkit, aki a magyar futballsport épsége megóvásának jelentőségét megérti és fontosnak tartja, (...) így jutottak el Friedrich Istvánhoz, akinél méltóbbat és megfelelőbbet keresve sem lehet találni. Kitűnő sportsman, válogatott játékos, volt szövetségi főpénztáros, volt vezetője a műegyetemiek klubjának – egyrészt. Másrészt impozáns férfi erényekkel ékes, munkabíró, bátor, elsőrangú szereplője a közéletnek, világszerte ismert név, amely csak díszére lehet egy sporttestületnek. Friedrich Istvánban kétségtelenül megtalálja a magyar futballsport azt az erős férfiút és annak az erős férfiúnak az erős kezét is, akire nehéz időkben szüksége van.”

A kiszemelt sportember némi gondolkodási időt kért, aztán amikor a látogatás a fesztelen társalgás szakaszába ért, megköszönte Langfelder Ferenc személyes meghívását az UTE díszvacsorájára, de nem állta meg, hogy hozzá ne tegye: „Magának sohasem bocsátom meg, hogy egy mérkőzésen, mint bíró, kiállított.”

Friedrich István néhány héttel később az MLSZ beiktatott elnöke lett – és az álamatőrség hajlíthatatlan üldözője. A professzionális és az amatőr labdarúgás 1926-os szétválasztása előtt a magyar futballviszonyokat hosszú ideig fertőzték a bújtatott kifizetések, az új futballvezető azonban már hivatalba lépése előtt világossá tette álláspontját a Nemzeti Sportnak adott interjújában. „Feltétlen becsületes dolognak tartom a nyílt professzionalizmust. De csak a nyílt professzionalizmust. Elvégre is, ha valaki ért valamihez s az neki megélhetést nyújt, miért ne lenne az megélhetési forrása. Természetesen az amatőr és profisport célja más-más. (...) Én mindenesetre rajta leszek, hogy a labdarúgósportot régi tiszta alapjára visszavezessem. De csakis fokozatosan térhetünk vissza a színamatőr alapra, s nem helyezkedhetünk máról-holnapra szembe az egész Európában ma dívó amatőrrendszerrel. Minden támogatás megvonása jobb játékosainak külföldre özönlését vonná maga után, aminek, nemde, mégis csak a magyar sport látná kárát. (...) Ne feledjük el, hogy a professzionistaság az első villamosjegynél, az első cipőfűzőnél kezdődik s nekünk arra kell törekednünk, hogy az álamatőrizmust a cipőfűző- s villamosjegy-megtérítés lehetségességéig szorítsuk vissza.”

Az észrevételekre érdemes odafigyelni, a magyar labdarúgás hátországának jelenlegi problémáira, az amatőr bajnokságban tapasztalt rejtett játékosfizetésekre gondolva, ma sem vesztették el érvényüket.

Friedrich István 1924 márciusában lemondott az MLSZ elnöki tisztségéről, de a magyar futballsport vezetését a háttérből továbbra is tevékenyen segítette.

A kommunista hatalomátvétel után, 1951-ben letartóztatták, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés hamis vádjával tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. A váci börtönben hunyt el még abban az évben, november 25-én – napra pontosan két évvel a londoni angol–magyar (3:6) előtt.