Népsport: a magyar futball világbajnoki aranya

„Hetekig nem esett az eső Budapesten, a Főiskolai Világbajnokság megnyitásának délelőttjén azonban ömlött megállás nélkül az égi áldás. Már-már az ünnepségek elmaradásától tartottak az emberek, amikor a rendezőség a rádió útján és az érdeklődők százaival telefon útján is közölte, hogy a megnyitó ünnepséget a kitűzött időben feltétlenül megtartják. Ezt az információt a Meteorológiai Intézet jelentése alapján adták le a főiskolások. A Meteorológiai Intézet telefonon azt az értesítést kapta a nyugati határszélről, hogy ott már nem esik és a szél erejéből ítélve, fél három körül Budapesten is eláll az eső”      – olvassuk a Nemzeti Sport 1935. augusztus 12-i számának beszámolóját, amely alapján a magyar közvéleményt lázban tartó esemény megrendezését vagy elhalasztását a meteorológusokra bízták.

A meteorológusokban pedig érdemes volt megbízni, így aztán három óra tíz perc körül felcsendültek a BEAC-pályán a Himnusz hangjai, és a szeszélyes időjárás dacára összeverődő ötezer ember megszemlélhette, amint a résztvevő főiskolás sportolók ünnepi bevonulásának nyitányaként egy cserkész vezetésével körbehordozzák a tudományegyetem, a műegyetem, valamint a Nemzetközi Diákszövetség zászlaját. A menetoszlopban az első sportolói csoport Magyarországot képviselte, a második pedig a német birodalmat, a leírás szerint „fekete-fehér-piros, horogkeresztes zászlóval”. A házigazdák nevében Horthy Miklós kormányzó mondott köszöntőt, beszédét a korabeli sajtó is idézte:      „Ez a vetélkedés az egymástól való eltávolítás helyett egymáshoz közelebb hozza a nemzeteket. Az ellenségeskedések helyett barátságot teremt és a fair play eszméjétől sugalmazva kifejleszti a korrektebb felfogást és az igazság és jog érzését. E nemes érzéseket pedig az egyének és nemzetek gyakorlati életének minden viszonylatába átülteti!”

Noha a sportesemény politikai vetületeinek mélyebb vizsgálata is rendkívül izgalmas témát kínál, ezúttal maradjunk a sportszakmai vonalnál, azon belül is elsősorban a futballtorna történéseinél. A budapesti volt a főiskolai világbajnokságok hatodik felvonása, harminc nemzet diákjai mérték össze az erejüket. És hogy mégse térjünk el teljesen a politikától: az események tudósításai rendszerint a résztvevők a közelgő berlini olimpia nemzetközi főpróbájaként tekintettek a tanulók viadalára. Miután egy kevéssé dokumentált versenysorozatról van szó, nem árt, ha a magyar futballválogatott korábbi szerepléseit röviden felidézzük.

Az első, 1924-ben rendezett varsói főiskolai világbajnokságon még nem szerepelt a labdarúgás a programban, 1927-ben Rómában a magyar válogatott Olaszország és Ausztria mögött harmadik lett, 1928-ban Párizsban Olaszország után második, 1930-ban Darmstadtban nem indult el, 1933-ban Torinóban pedig Olaszország és Németország nyomában ért el bronzérmet.

Hiába igyekszünk a sportvonatkozásokra fókuszálni, óhatatlanul rátévedünk ismét a politika talajára, hiszen például a román válogatott esetleges budapesti részvételét előzetesen erős diplomáciai vita kísérte, és bár egy ideig úgy tűnt, sikerül ideiglenesen elfelejteni a sérelmeket, mégsem találjuk a románokat a mezőnyben. Fábián József szövetségi edző mindenesetre az ellenfelek előzetes értékelése során még Románia szereplésével is számolt: „Ismerem mind a négy ellenfelet. A németeket tartom legveszélyesebbnek és csak annyit mondok, hogy a németek ellen nem lehet gurigázni, hanem harcolni kell szívvel, lélekkel. A román csapatot nem tartom ennyire veszélyesnek. Csak nagy nevekből áll. Az angolok néhány szép eredményt értek el az utóbbi időben.”

A lett csapatra szót sem pazarolt a magyar szakember, pedig éppen ellene kezdett csapata a BEAC-pályán, a következő felállásban: Goda – Kovács I, Tóth dr. – Baróti, Balog, Halas – Orczifalvi, Tóth II, Zsengellér, Kovács II, Pöstényi II. Az 5:2-es győzelmet arató tizenegyből két név is ismerős lehet: az akkor a Szegedi AK 21 éves hátvédjeként szereplő, későbbi szövetségi kapitány Baróti Lajosé, illetve az 1935-ben még, 19 évesen a Salgótarjáni BTC-ben játszó későbbi újpesti klasszis csatáré, Zsengellér Gyuláé. Megkérdeztük a támadó 1942-ben született, Feleki László-díjas sportújságíró fiát, Zsengellér Zsoltot, hogy megőrizte-e a családi emlékezet a vb-menetelés részleteit. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy miként került édesapja a főiskolai csapatba, amikor felsőfokú tanulmányairól nem maradt fenn adat.

Mesélhetett is, hiszen Bókai Mattanovich Béla Nemzeti Sportban közölt előzetes riportja alapján igen vidáman teltek a mindennapok a magyar fiatalok szálláshelyén. „Idő: szerdán délután negyed kettő és háromnegyed kettő között. Színhely: a Horthy Miklós kollégium 129-es, 130-as és 131-es szobája. Szereplők: a főiskolás futballválogatottak. »Kosztümök«: fürdőnadrág, lenge magyar, »short«, lepedő... Esemény: kártyázás. Elindítjuk a beszélgetést. (– Most jöttek ebédről?) – Igen. Itt szemben étkezünk egy alkoholmentesben. (– Ez az az étkező, ahol mindannyian meghíztak?) – Én nem akarom Máriássy dr.-t megsérteni, de azt hiszem, hogy ő még nem evett ebben az étkezőben. Én például négy kilót fogytam, mióta ott étkezünk. – Én hármat – mondja Sipos. – Mi jó vidéki koszthoz vagyunk szokva, nem ilyen... pestihez. Naponta nyolc tojást eszem, hogy visszanyerjem a rendes súlyomat. (– Mi kell a világbajnoksághoz?) – Rendes koszt, rendesebb masszőr, heti két erős edzés, fürdés, erős tüdőmunka, aztán majd megmutatjuk, hogy tudunk küzdeni.”

Meg is mutatták, a lettek elleni 5:2-es sikert ugyanis az Anglia elleni 4:1-es diadal követte, majd az Üllői úti stadion ötezer nézője előtt 2:1-es győzelem a Németország elleni, aranyéremről döntő mérkőzésen. A főszereplő a két gólt szerző Zsengellér volt, aki pedig a meccstudósítás alapján elveszítette fókuszát egy kemény ütközés nyomán, ám még mindig jobban járt, mint ellenfele, a szünetben jajveszékelő Simon.

„A magyar öltözőben Zsengellér kissé szédeleg, Simonnal történt fejelése helyét tapogatja. A németek közül Simon lesz rosszul. – Luft, luft! – kiabálja az öltözőben. És kiszalad a folyosóra, onnan pedig a pálya kijáróhoz. A játékosoknak nem szabad limonádét inni. Csak szájöblögetést enged Leinberger.”Leinberger szigora nem használt, a limonádéliberalizmus magyar győzelmét azonban nem követte felhőtlen ünneplés. A duplázó Zsengellér mámoros értékelése például így szólt: „Fáradt voltam a nehéz tavaszi idény után, meg nem is vagyok hozzá szokva egymás után három ilyen nehéz mérkőzéshez.”

Ahogy a történet több pontján, a németek elleni mérkőzés kapcsán is meg kell említeni a politikai szálat, hiszen Horthy Miklós a díszpáholyból követte az eseményeket, mások mellett Szendy Károly polgármester és Jules Rimet, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) elnöke társaságában. A Nemzeti Sport cikke rögzíti: „A kormányzó az egész meccs alatt több ízben nyilvánította tetszését és egy-egy szép akciót meg is tapsolt. Különösen a küzdelmes pillanatok ragadták el és olyan találó kritikai megjegyzéseket tett, amelyek alapján látszik, hogy Magyarország kormányzója előtt a futballsport területe is nagyon ismert.”