Élni szívszakadásig! – N. Pál József publicisztikája

Ha az Aranycsapat szót halljuk, a teljesség igézetét sugalló jelenségre gondolunk. A memóriánkban rögzült tizenegy név szinte evilági imaként hangzik bennünk (a „kiegészítő” játékosokkal akár), úgy, ahogy Tutti, a futballőrült, azaz Eperjes Károly Tímár Péter filmjében az 1953-as pesti kocsma közösségével együtt koccintásra emelt pohárral skandálja a neveket. Ez így van jól, ám egyvalamire kevesebbet gondolunk. A tizenegy (vagy több) név tizenegy (vagy több) egymástól eltérő személyiséget, alkatot, lelket takart egykoron, s tizenegy (vagy több) sorsot egyben, s reájuk gondolnunk így – önálló egyéniségekként – is illenék, ha a nevek a történelemben és az emlékezetben örökre összenőttek, akkor is.

Ami biztos. A csapat legmagasabbra nőtt játékosa Lóránt Gyula volt. A Wikipédia szerint 185 centire, én 181-et olvastam valaha valahol, de ez mindegy talán. Szálfatermetet mutatott a kor mércéje szerint, s dús szőke hajával, izmos testével férfiidolnak számíthatott. Érdemes megnézni a csapatról készült fölvételeket, hogy állt ő a Himnuszt hallgatva például. Puskás és Grosics után harmadikként a sorban rendszerint, vigyázzban, mint a parancsolat, még két tenyerét is a combjához szorítva a legszigorúbb előírás szerint, s a legkukacosabb őrmester sem találna tartásában kivetnivalót, ahogy Barcs Sándor írta egykoron.

Lóránt az Aranycsapat és a világ akkor valószínűsíthetően legjobb futballklubja, a Budapesti Honvéd középhátvédje volt. Hosszú út vezetett e posztig, Kőszegen, Szombathelyen, Nagyváradon (ott bajnok lett az 1943–44-es sorozatban), a Vasason, Aradon (ott meg román bajnokságot nyert) és újra a Vasason át, amit nincs tér részletezni most. Elég az hozzá, hogy az 1952-es esztendő nyara már a válogatott hátsó tengelyében találta 29 évesen, s a helsinki olimpia győztes csapata egyik legjobbjaként ünnepelhették őt.

Tudniillik, a több gólt kell rúgni elöl, mint amennyit a védelem beszed törvény járta akkoriban még. Csak az olimpián (öt meccsen a románok elleni selejtezővel) húszig ért a gárda kettő (!) ellenében, csatársorunk – a döntő kivételével – csillogott-villogott, nem lehetett egyszerű középső hátvédként kitűnni hát. A február 6-án száz esztendeje Lipovicsként született Lóránt Gyulával mégis ez történt, ahogy ez történt a végül örök keservet hozó '54-es világbajnokságon is. Reá, a játékára senki egy rossz szót sem mondhatott.

A stabilitást jelentette ő. Kevésbé gondolunk rá, de harminchét válogatottságából harminc 1952 júniusa és 1955 májusa közé esett, s három év alatt négy találkozóról hiányzott csupán. Az olimpia s a világbajnokság összes mérkőzését végigjátszotta, s részese volt a római 3:0-s Ek-diadalnak, a 6:3-nak s a 7:1-nek is. Aztán az '55-ös nyári skandináv túra harmadik meccse után hirtelen kimaradt. Miért, nem tudom pontosan. Lehet, Sebes fiatalítási törekvésének áldozata lett – hősünk harminckettő múlt, s a harminc év sokak tudatában elrettentő korhatárnak számított akkor – esetleg, mint '50-ben a Vasasnál, megint rosszul „szólt be” valami nagykutyának? Tény, az ősz során klubjában is ejtették őt, még az újra bajnok Honvéd csapatfotóján sem szerepelt, s a másodosztályú Spartacusban játszhatott némi várakozás után. A pozíciójánál nagyobb befolyással bíró, hatalmával mindig szívesen élő „vérkommunista” Kutas István nevét említette Sebes Gusztáv – önmagáé helyett is? – később. A forradalom, a híres nyugat-európai, dél-amerikai túra idején is idehaza volt, s megtörve itthon maradt még. Poharazót nyitott Vácott, majd a Sallai utcában Budapesten, s hírlett, a korábban fegyelmezett, józan, de ekkorra keserűvé lett ember a vendégek hívását sosem utasította el.

Hihetnénk, a megroggyant Honvéd edzői ajánlata '62-ben megváltásként érkezett, ám gyászos lett a vég. Kinevezésekor a csapat tanácsadójává lefokozott Sebes tiltakozásul távozott, s a gárda egyik-másik üdvöskéjével – Tichyvel különösen – is meggyűlt a baja alkalmasint. Soknak tartották a munkát a sztárrá nőttek ekkorra már, hisz a hatvanas évek módija (kicsi melóval is megtalálom a számításomat s egyebek) egyre inkább – nem csak a futballban – uralomra ért, ami még Bozsik József edzői kedvét is fölőrölte épp a Honvédnál nemsokára. Próbálkozott Oroszlányban (nem, Lóránt elvtárs, nem kell az NB I nekünk – mondták neki), s Debrecenben is (itt a kinevezéskor megfúrták), aztán '63 karácsonyának másnapján – ellehetetlenített emberként – útlevéllel Bécsbe ment, s nem tért haza már. Feleségét, leányát várta maga után, évekig leveleztek, de másképp hozta a sors. A család maradék része nem mehetett, ő – mert katonatisztként távozott – nem jöhetett, élete tizenhét és fél hátramaradt esztendejét idegenben élte le. (Görögország felé utaztában, halála előtt egy évvel megfordult szülővárosában, Kőszegen.)

1981. június 6-án vártuk Budapesten, s ő is nagyon várhatta e napot. Budapest–vidék öregfiúkmeccs volt a Népstadionban a magyar–angol vébéselejtező előtt, a huszonöt év után magyar földre lépett Puskás Ferenc tiszteletére persze, s hírlett, Lóránt is játszani fog. Grosics, Buzánszky, Budai, Hidegkuti is ott volt a pályán, ám a középhátvédnek hat nappal elébb, május 31-én, a PAOK Szaloniki kispadján – aligha egy kimaradt helyzet miatt – megszakadt a szíve. Hogy hétévesen látott leányával találkozhasson, nem adta meg a sors neki. Néhány sorban emlékezett meg róla a honi sajtó csupán, a zárt fémkoporsót repülő vitte német földre, s hazai sírban csak harminc év múlva, 2011 májusától pihenhetett. A sorsáldotta, sorsverte ember, ama legendás együttes egyik legtanulságosabb utat bejárt lelke végképp hazatérhetett.

Tudjuk, az a csapat a magas fokú technikai tudásról, a káprázatos improvizációs képességről volt nevezetes, s Lóránt a gárda legkeményebb játékosa volt, sokszor kegyetlen és félelmet keltő is az emlékezések szerint. „Lóri, meddig villog még a center?” – szólt hátra Puskás '53 májusában, Rómában állítólag, mire Galli, a virgonc olasz középcsatár hamarosan sántítani kezdett, s tizenhatosunkat is messze elkerülte. Ragyogóan rúgott, keresztezett, bámulatos volt az ütemérzéke, s hajtott rendületlenül. Szívvel küzdött a művészek között, s ilyen volt edzőként is egyértelműen. A munkában hitt, ezt követelte játékosaitól Magyar-, Német- és Görögországban, kihívta és vállalta a konfliktusokat, sokszor érdesen szólt, de egyenes jellemnek mutatkozott, aki becstelenségre aligha lett kapható.

Istenhívő volt a „maga módján”, s intelligens, Buzánszky mellett a csapat másik tagja, aki – igaz, húszévesen – leérettségizett, ami ritkán fordult elő annak idején. Tudta, hol él '45 után, családja, az egyházi iskola, a '40-ben visszatért Nagyvárad emlékei hazaszeretetre nevelték őt, s mivel az új rendben nem tehetett mást, igyekezett kihozni a „helyzetből”, ami kihozható. „Magánzónak” hívták, a kollektív –'54 nyaráig szemforgató módon engedélyezett – csempészés idején borotvapengére szakosodott a szóbeszéd szerint, és senkivel sem közösködött. '49 márciusa és májusa közt az internálótábort is megjárta az általa szervezett „lelépési” kísérlet nyomán. Sebes – mert épp az ő stílusa kellett a posztra neki – közbenjárására Kádár János belügyminiszter engedte ki, s a kapitány rajta is tartotta szemét a „reakcióson”. Szerette az autókat – anekdoták, fotók tanúskodnak róla a vb előttről már –, hogy jól megfizessék, elvárta a nyugati időkben is, s kevesebb – de nem elhanyagolható – sikerig érve, kevesebb helyszínt megjárva ugyan, mintha Guttmann Béla utódja lett volna ebben. Tudott élni, de vélem, a lelke mélyén fölgyűlt, földolgozhatatlan keserűség elkísérte egész életében, 1954 (a döntő elvesztése), majd '56 és '63 után biztosan.

Lóránt Gyula, a bivalyerejű, ám aligha dúvad, hiszem, inkább „érző” lelkű férfi (híres történet, hogy a vébén a brazilokkal való verekedést az öltöző padja alatt „sunnyogta” végig) mindössze 58 éves koráig bírta az életet. Zakariás, Bozsik, Kocsis, Budai, Lantos sorsában osztozott, akik – idehaza vagy a nagyvilágban élve – nagyon korán mentek el. Gondoljuk meg: a szinte imává sűrűsödött névsornak több mint a felét adták ki ők. Döbbenetesen tanulságos magyar – nem csak futball- – történelem ez is bizony!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!