Filléres Luciferek – Malonyai Péter publicisztikája

Lassan már nincs olyan edző, aki nyilatkozataiban ne udvarolna csapata szurkolóinak, nyilvános fórumokon üzenve meg, hogy nélkülük nem menne. Meglehetősen gyakran velük se, de ezt most hagyjuk, ahogy azt is, hogy a fene nagy ragaszkodás korántsem kézzelfogható, kifejezetten virtuális. Ha rossz kedvem van a kedvenceimre gondolva, megnyomok a telefonomon néhány gombot, s máris megtudhatom, milyen nagyszerű vagyok.

Ezzel együtt a drukker és csapata kapcsolata egyértelmű, tiszta, ám léteznek az ellendrukkerek is. A tagadás luciferi ösztön, nincs is vele semmi baj, ha valóban Madách szellemében (hódolat kontra bírálat) történik, tehát kritika, azaz érveken és nem indulatokon alapszik.

Mert többnyire ez jellemzi napjaink szembenállóit.

Kezdem a legegyszerűbbel, amikor a vetélytárs hibázik, ziccert hagy ki, későn lép közbe, elbotlik a labdában, és a balszerencsés mozdulatot a riporter kitörő örömmel köszönti, mintha a mieink érdeme lenne a másik bakija. Ezek az „Ez legyen a legjobb megmozdulásod!” alapállásra épülő megjegyzések ellene mondanak a jó ízlésnek, de leginkább a sportszerűségnek, ami ugyebár szintén többet hangoztatott része a küzdelmeknek, mint amennyire a valóságban tapasztaljuk.

Más műfaj az általam hurrápesszimistának hívott csoporté, amelynek tagjai azt mondogatják, hogy „Úgysem sikerül...” Ez még aránylag humánus alapállás, hiszen végül is arra szolgál, hogy ne ringassa magát csalárd álmokba a polgár, igyekszik eleve könnyíteni az esetleges csalódásán. Ez, ha bele nem is fér, érthető, maradjunk abban, hogy nem vagyunk egyformák.

Azt viszont elutasítom, amikor egy-egy győzelmet igyekeznek lekicsinyelni, mondván: de kikkel játszottunk, meg hogy az ellenfél nem vette komolyan, tartalékos volt, ne higgyük, hogy... – és más ilyenek. Példa rá a futballválogatott júniusi wolverhamptoni sikere (4–0), utána is kaptak rendesen a fiúk a vázolt mezsgyén haladva. Nos, rendre csak azokat lehet legyőzni, akik felsorakoznak ellenünk, ha sikerül, az bizony pozitív. Az „Igen, de...” kezdetű mondatokkal a gyerekeim is mindig kihoztak a sodromból, mert ugyebár vagy „igen”, vagy „de”. Maradva a legutóbbi angol–magyarnál, utána néhány héttel továbbra sem rágtam le a körmöm a bajnoki rajt meccseit figyelve, de az a wolverhamptoni mérkőzés – pestiesen szólva – ott volt.

Teszem hozzá, hogy az ellendrukkert szinte megszámolhatatlanul sok ok ösztönözheti, a szimpátia hiánya legenyhébb eset, ám amikor a személyes érdekek, irigység, ne adj' Isten a politikai hitvallás a vezér, akkor már kódolva van a torzulás.

Olvasom például, hogy a sportolók iránti rajongás „filléres hazaszeretet”. Nem árulom el kinél, mert nem szeretnék meddő szópárbajba keveredni vele, fontosabb, hogy ez a megállapítás engem, akit kisgyerekkora óta képesek magukkal ragadni a győzelmi esélyeink, egyszerűen vérig sért. Szerencsére éppen az évtizedek okán képes vagyok a helyére tenni a „filléres Lucifer” megállapítását, de akkor is.

Hasonlóak az érzéseim, amikor a valós sikereink értékét becsülik alá. Például a vívóinknál, a vízilabdázóinknál. Az az érv, hogy mindkettő úgymond rétegsportág, kevés országban űzik, ezért ne bontsunk pezsgőt, amikor miénk az arany. Nem fogok itt számokkal dobálózni, maradjunk annyiban, hogy vívásban 1908 óta több mint 30 olimpiai bajnokunk van, pólóban kilencszer voltunk elsők, először 1932-ben, s itt sem az adatokon a hangsúly, hanem hogy ezek igenis a mi sportágaink, úgy alakult, hogy rendre figyelünk rájuk, ha úgy tetszik, történelmileg.

De ne sajátítsuk ki a sportot a témában, az ellendrukkerek a kultúra más köreiben is hangosak. Amikor a bécsi Burgtheater 1786-ban bemutatta Wolfgang Amadeus Mozart operáját, a Figaro házasságát, annak ellenére volt kirobbanó a siker, hogy – a fáma szerint – a zeneszerző halálos ellenségének beállított Antonio Salieri szervezésében a nézőtéren jó néhányan voltak, akik a mű megbuktatására szövetkeztek.

Vagy igaz, vagy nem. Victor Hugo Hernani című drámája bemutatóján 1830-ban viszont tapintható volt a feszültség a párizsi Comédie-Francaise-ben. A kezdés előtt jóval a bevett szokásoknak ellentmondó öltözékben, kócosan, magukkal hozott fokhagymás ételeket rágcsálva, borozgatva, szemetelve jelentős számú ifjú foglalta el a helyeket, így aztán amikor az „úri” közönség megérkezett, az elegáns hölgyek és urak kellően elborzadtak a látványtól, az illatoktól. A bemutató és a későbbi viharos események az irodalomtörténet (a romantika térhódítása) részei, itt legyen elég az ellendrukk.

És még egy eset, 1831-ből és Milánóból. Vincenzo Bellini Norma című operája azért bukott meg a Scalában, mert az első négy előadást felvásárolta a zeneszerző egyik elhagyott, de roppant gazdag kedvese, lefizetett nézők gondoskodtak róla, hogy bukjon az opera.

A fizetett nézők, a klakkőrök egyébként a francia színházakban jelentek meg először – a régmúltban nem bízták a véletlenre a sikert és a kudarcot. A műfaj ma is él, tessék megnézni, hány sorozatban hangzik fel visszatérően a nevetés beintésre, ez nagyon átlátszó. De hogy visszatérjek a mai sporthoz, léteznek klakkőrök ott is, vannak ellendrukkerek, akik a közösségi oldalak névtelenségébe burkolózva osztják az észt, s nem mindenki ingyen.

Fordítok egyet a leányzó fekvésén, ugyanis az sem ritka, hogy a kritikát utasítják el az érdekeltek az ellendrukkerekre hivatkozva. Például, amikor 1973-ban az 1970-es után az 1974-es világbajnokságra sem jutott ki a futballválogatott, Sándor „Csikar” nem kis elfogultsággal mondta: „Attól tartok, hogy most magasra csap majd az ellendrukkerek felháborodása.” A felháborodás létezett, ám nem csupán az ellendrukkereké, hiszen az a svédek elleni döntetlen (3–3) méretes kudarc volt. És azt se feledjük, hogy ott volt előtte Marseille, amikor Csehszlovákiától kaptunk ki megalázóan (1:4).

Ez a két meccs (a csaknem három esztendő) arra is bizonyíték, hogy a drukkerből is ellendrukker lehet, ha olyasmit tapasztal, ami nincs ínyére. Marseille után mindenki okos volt, de senki sem hitte, hogy ne lenne nagy a futballunk, miközben a háttér (például: játékosuralom) már előtte is ingatag volt. Kellett még néhány méretes pofon ahhoz, hogy a futball szerelmese így kiáltson fel: „Drukkolni? Ezeknek...?!”

A hanyatlás állandósult, de a hatalmon lévőket nem érdekelte a kritika, az ellenkezőket többnyire ellenségnek kiáltották ki, akiknek nincs más céljuk, mint a magyar futballt irányítók lejáratása. Például 1999-ben. Ez volt Kovács Attila viharos elnökségének vége. Kovácsot támadták, ám ő rendületlenül mondta a semmit, nem törődött az ellenvéleményekkel, miközben ez állt az MLSZ közleményében: „Nem kellett jövőbe látó képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy előre tudjuk: bármilyen döntést is hoz az MLSZ elnöksége, (...) nem arat osztatlan sikert vele. Az ellendrukkerek néhány hete tartó viszonylagos hallgatása csak azokat tudta megtéveszteni, akik nem ismerik a magyar labdarúgás mai viszonyait.”

De más sportágban is előfordultak hasonlók. Amikor vízilabdában 1987-ben Kásás Zoltán lett a szövetségi kapitány, és Steinmetz János segítette a munkáját, a Népsport azt kívánta útravalónak, hogy ne kelljen letérniük az általuk kijelölt útról – „intrikák, ellendrukkerek, a zavarosban halászók miatt”. Az újság szerint az út a korábbi esztendők kudarcai után (az 1983-as Európa-bajnoki ezüst óta nem volt érem) egyértelműen felfelé vezet. Nem így történt (1991-ben a vb-n jött az újabb dobogó), de ez egy másik történet. Mindenesetre összefoglalóan ideillik, amit mindig szívesen idézek a meggyőző érvek nélküli ellendrukkerek kapcsán (is): „A fuldoklóval nem az a gond, hogy keresi a szalmaszálat, a baj az, hogy nem tud úszni.”

Meg aztán napjaink szívószála még csak nem is szalmaszál.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!