Népsport: Dalnoki Jenő nem kért a Honvédból

Papíron három csapatban játszott, az FTC-ben, az ÉDOSZ-ban és a Bp. Kinizsiben, de ez egyet jelentett örökké szeretett egyesületével, a Ferencvárossal.

Dalnoki Jenő 15 esztendősen, 1947-ben került a Fradi korosztályos együttesébe, a kölyökcsapattól a felnőttig végigjárta a szamárlétrát, 1950 augusztusában a Bp. Dózsa–ÉDOSZ Béke-kupa-mérkőzésen (2:1) lépett pályára először a nagycsapatban – jobbhátvédként. A tudósítás megemlíti, a középhátvéd Kispéter Mihály – az újonc példaképe – időnként kisegítette. A balhátvéd már az 1951-es idény első meccsén játszott a Kinizsiben. Utoljára Ózdon volt az együttes tagja, az Albert Flórián öt góljával 1966. november 20-án 6:0-ra megnyert találkozón. A meccs után a 22 dísztáviratot kapó Dalnoki futballcipője talpát aláíratta csapattársaival, az ereklyét élete végéig megőrizte.

Nem volt különösebben gyors, de mindent elsöprő lendülettel, keménységgel lépett oda szélsőinek. Az átlagosnál jobb rúgótechnika jellemezte, fejjátékban elfogadhatót nyújtott, viszont erőssége volt küzdőszelleme és szoros emberfogása. Nagy ellenfele az MTK ördöngös jobbszélsője, Sándor „Csikar” ezt mondta egykor Dalnokiról:  „Kőkemény volt, elszánt, de sohasem alattomos. (…) Történhetett vele bármi a hétköznapokon, kilencven percig csak az számított, hogy nyerjen a Fradi. A Fradi, ami a mindene volt.”

A Bp. Kinizsi balhátvédjeként az 1952-es varsói, 5:1-es magyar győzelemmel végződő lengyelek elleni találkozón viselte először a címeres mezt a nagyválogatottban. Ez volt az a mérkőzés, amelyre Sebes Gusztáv – aki szövetségi kapitányi teendői mellett az OTSB elnökhelyettesi tisztét is ellátta – az ötkarikás játékok előtti elfoglaltságára hivatkozva nem utazott el, viszont egy levélben meghagyta Mándi Gyula edzőnek, hogy középcsatárként ne Palotás Pétert, hanem Hidegkuti Nándort játszassa, s ezt csak a meccs előtt, az öltözőben tudassa a csapattal. Az „Öreg” így a lelátóról lélekszakadva érkezett és öltözött át, később Sebes azÖrömök és csalódások  című önéletrajzi köny­vében azzal indokolta döntését, hogy Hidegkuti lámpalázas típus, hajlamos túlidegeskedni az előkészületeket, így viszont ideje sem volt felfogni, hogy ő kezd. A mieink 5:1-re győztek. A Népsport így értékelte a balhátvéd bemutatkozását:      „Dalnoki, az újonc nem volt lámpalázas, az I. félidő elején ugyan szélsője néhányszor becsapta, de később már jobban vigyázott rá, szorosan ráállt, nem hagyta átvenni a labdát, s a II. félidőben a lengyel nyomás idején már egészen jól játszott.”

Posztvetélytársa, Lantos Mihály (Bp. Bástya) a B-csapatban lépett pályára, majd a finnek ellen visszavette helyét a bal oldalon. Az olimpián a románok ellen mindketten ott voltak az együttesben, Lantos eredeti posztján, míg Dalnoki jobbhátvédként. Már a Vienna elleni második edzőmeccsen is jobb-bekként szerepelt, s „elfogadhatóan játszott, főleg a rombolásban jeleskedett” .

Pályára lépését Kalmár Jenő edző a következőkkel indokolta. „Meglepetésnek talán csak Dalnoki beállítása számít. Dalnoki egymásután több mérkőzésen is bebizonyította, hogy fiatal kora ellenére is megüti a válogatott színvonalat. Úgy látom, hogy pillanatnyilag jobb formában van, mint Buzánszky.”
Ma már történelem, hogy a selejtezőt kínkeservesen 2:1-re megnyerő magyar csapat végül olimpiai bajnok lett, mint ahogyan az is, hogy Dalnoki a tornán már nem léphetett többet pályára. Sebes többek között így emlékezett vissza a Románia elleni találkozóra. „Nagy volt az elkeseredésem, különösen akkor, amikor a mérkőzés után az orvosi jelentésből kitűnt, hogy Budai, Dalnoki olyan sérüléseket szenvedtek, hogy két-három hétig nem tudnak játszani.”S valóban, Finnországban már egyikük sem léphetett pályára, s nyugodtan mondhatjuk, ha Budai II aranycsapatbeli karrierjét nem is, Dalnokiét derékba törte a sérülés. Buzánszky Jenő visszakapta a helyét a jobbhátvédposzton, olimpiai bajnok lett (igaz, Dalnoki is, hiszen pályára lépett a tornán), de ami ennél fontosabb, a dorogi bekk már nem engedte át a helyét, ő játszott azon a Svájc–Magyarország mérkőzésen, amelyen összeállt az Aranycsapat. Ha pedig később Lantos valamilyen oknál fogva nem léphetett pályára a bal oldalon, a csepeli Takács György, Kárpáti Béla, Várhidi Pál, Teleki Gyula helyettesítette.

Az olimpia után a korszak rettegett honvédelmi minisztere, Farkas Mihály berendelte Dalnokit és felszólította, hogy igazoljon a Bp. Honvédba. Tiszti rangot, biztos válogatottságot ígért, a hátvéd ezt visszautasította, mire éjszaka bevitték katonának – két évre. S ugyan az edzésekre és a meccsekre eltávozást kapott, Sebes nem vette számításba a válogatottnál.

Dalnoki négy év szünet után játszott újra a legjobbak között: harmadik válogatottságán Lengyelország ellen lépett pályára 1956. július 15-én (4:1), Szusza Ferenc búcsúmérkőzésén. A Népsport értékelése dicsérte. „Dalnoki nyújtotta a hátvédhármasban a legegyenletesebb teljesítményt. Az I. félidőben igen nagy küzdelmet vívott a gyors és technikás Jezierskivel, szünet után jórészben semlegesíteni tudta a lengyel jobbszélsőt. A hátvéd keménységére igen nagy szükség volt és jól is használta ki testi erejét, bár több alkalommal szabálytalanul szerelt.”

Ekkor már nem Sebes volt a szövetségi kapitány, Bukovi Márton ült a kispadon. Ő a forradalomig, mi több, azt követően is a Bp. Honvéd balfedezete, Kotász Antal játékát preferálta a bal oldali védő posztján, aztán pedig jött Sárosi László. Ba­róti Lajos magával vitte a válogatott 1961. decemberi dél-amerikai túrájára, Uruguay ellen (1:1) húzta utoljára magára a címeres mezt, a Népsport szerint az első félidőben feladata magaslatán állt. Az 1962-es vb-n már nem vette számításba a szövetségi kapitány.
Dalnoki Jenő elsősorban keménységéről volt híres, ha a szélsője – mint például Sándor „Csikar” – villogott, a nézők gyakran„Puha vagy, Jenő!” bekiabálással buzdították. Hallgatott a felszólításra...

Aktív pályafutása után edzőként dolgozott szeretett klubjában, 1970-ben három találkozón (Csepel, Liverpool, Videoton) megbízottként ülhetett a kispadra, három, a zöld-fehérek kispadján eltöltött edzői korszaka közül a legeredményesebb időszakát 1973-ban kezdte meg. Gyökeres fiatalításba kezdett, olyan tehetségeket épített be a csapatba, mint az ifiből felkerülő Nyilasi Tibor vagy Ebedli Zoltán, ugyanakkor – tetszett, nem tetszett – néhány korszakos fradista (Branikovits László, Szőke István) „nyugdíjazását” előbbre hozta... A csikócsapattal 1975-ben KEK-döntőbe jutott, rá egy évre bajnokságot nyert (1976), háromszor pedig kupagyőztes lett. Volt az ifjúsági válogatott kapitánya is, majd a Tatabánya trénere.

Edzői felfogásáról egyik játékosa, Vépi Péter osztott meg egy történetet. A védő sérülés miatt nem játszhatott a 8–3-as vereséggel végződő Ú. Dózsa–Fradin, amelyen Fazekas László öt gólt lőtt. A következő derbi előtt Dalnoki elmondta Vépinek, neki az edzője a fontos meccsek előtt ezt mondta:      „Nem mondom, hogy rúgd agyon a szélsődet, de öt percet kapsz, hogy megoldjad.”Hozzátette:      „Petikém, én tíz percet adok, hogy a Fazekas-kérdést megoldjad.” Kőkemény volt a kispadon is, ugyanakkor a futball világában senki sem tudott szebben beszélni Petőfi Sándorról, mint ő.
Halála után Nyilasi Tibor ezt mondta róla:  „Sok edzővel dolgoztam pályafutásom során, ő volt az egyik, aki kiemelkedően foglakozott velünk, megmutatta, mi a Fradi szellemisége, ő volt az, aki minden percét a klubnak szentelte.”