Vigadjunk sírva! – Vincze András publicisztikája

Igaza van, vagy nincs igaza William Gallasnak? – ez itt a kérdés!

A világbajnoki ezüstérmes francia labdarúgó – aki a ZTE-nél a tehetséges játékosok egyéni képzéséért felel – lapunknak adott interjújában (szeptember 30.) arról (is) beszélt, hogy szerinte hiba volt túlcsordítani az érzelmeket az Olaszország elleni Nemzetek Ligája-mérkőzés előtt. Ki ne tudná, hogy ebben az országot megmozdító és az embereket ismét a labdarúgás mellé felsorakoztató futballcsatában a csoportelsőség, sőt az NL négyes döntőjében szereplés elérése volt a tét úgy, hogy a siker valóban csak karnyújtásnyira volt. Miután manapság magas a futball-láz mifelénk, tán írni sem kellene (hiszen tudja mindenki), hogy már döntetlennel is a magyar válogatott végzett volna az A-liga élén – csakhogy az olaszok győztek, a vége 0–2 lett, úgyhogy az álomszerű feltételezés (mi lett volna, ha...) a lefújás pillanatában érvényét vesztette.

Hanem visszakanyarodva William Gallashoz.

A korábbi sztárjátékos – aki nem mellékesen eltöltött tizenkét idényt az öreg kontinens legsmirg­lisebb bajnokságában, a Premier League-ben, s eközben stabil helye volt a világ egyik legerősebb válogatottjában, tehát valóban pontosan tudja, mit jelent küzdeni a zöld gyepen – amondó, a nagy meccsek előtt nem létezhet olyan szempont a labdarúgó számára, ami eltompítaná a harci kedvét, és ő mindig azt sulykolja, hogy nem szabad már a kezdő sípszó előtt elfogadni a „szimpatikus vesztes” szerepét. Ugyanis – folytatódik a francia okfejtése – a profi sportoló és persze edző előtt minden meccsen egyetlen esély van csupán: egy gól, egy nagy védés, a jó taktika, a nyerő csere, amely soha el nem múló dicsőséget jelent, éppen ezért fontos, ha a csapat (sőt: A Csapat) a legnehezebb mérkőzésen mutatja meg, hogy a mindennél is többre képes, s akkor beszélhetünk igazi kohézióról, ha az együttes ásza(i) akkor villan(nak) meg, amikor a legnagyobb szükség van a talentum(uk)ra.

Nos, William Gallas nyilván nem ismeri a szállóigét, hogy „sírva vigad a magyar” (ezen okosság jelentéstartalmáról amúgy lehet vitatkozni, hiszen örömünkben is sírhatunk, de nyilván vannak történelmi szálak és életérzések, amelyek néhány száz esztendő leforgása alatt talajt adnak e különös nemzeti búfelejtést jellemző közhelymondásnak), ugyanakkor a francia a maga nézőpontjából tökéletesen látja: mi, magyarok szeretünk már jó előre felkészülni a rosszra.

Némi mentség, hogy nem csupán picinyke országunk bizonytalanodott el a hirtelen jött esély és bravúrlehetőség kapcsán, hanem a hozzánk képest hatalmas Európa is alaposan meglepődött, hogy Magyarország labdarúgó-válogatottja az olaszok elleni meccsig már elintézte Angliát, Németországot, és az Eb-győztes elleni összecsapásnak már hamisítatlan tekintéllyel felvértezve vágott neki.

De...

Azért van abban valami, hogy azon a meccsen a legjobb játékosaink lehettek volna „Attila nyilai is”.

A rettenthetetlenek, akiket látva a sok nagy futballcsatát is megélt, sziklakemény hátvéd, William Gallas is kicsit lejjebb csúszott volna a székében, hogy aztán ő mondhassa és nyilatkozhassa: na, ez a futball!

Budapesten, a Puskás Arénában, telt ház előtt, a pirosra, fehérre és zöldre (na, meg a B-középben feketére) színezett lelátók előtt, magyarán, a hazai pálya poklában akkor is csodás lett volna az olaszok elleni futball, ha tíz magyar mezőnyjátékos áll a magyar tizenhatoson belül és minden támadást leromboló játékkal küzdi ki vérrel, verítékkel, fogcsikorgatással a nulla nullát – hiszen az az eredmény azt a bizonyos, William Gallas által is említett soha vissza nem hozható pillanatot jelentette volna.

A valódi, egyszeri dicsőségét.

S itt következik a „sírva vigadás” rész, hogy igen, igen, klassz volt a Nemzetek Ligája-szereplés így is, de... Utólag persze, könnyű okosnak lenni, de ettől még igaz, kicsit jobban kellene használni a győzelmi érzékeinket, és ideje lenne levetkezni a ránk jellemző tisztelettudást – immár el lehet hinni, hogy eltűntek a különbségek. Ha úgy hozza a sors, negyvennégy évi vágyakozás és sóhajtozás után ki tud jutni az Európa-bajnokságra a nemzeti csapat, ráadásul az Eb-n a csoportjából tovább is lép, a Nemzetek Ligája-mérkőzésen képes lefocizni Wolverhamptonban Angliát, Lipcsében Németországot, sőt, ha a nemzetközi kupákat is idevesszük (és miért ne vennénk?), a Ferencváros továbbjutásai, csoportkörös szereplései, góljai is besorolhatók az önbizalmat erősítő sorba.

Legyünk nagyképűbbek? – kérdezném.

Nem csodálkoznék, ha az amúgy rossz zengésű szó (nagyképűség) kapcsán néhány világhírű futballista – és nem csak William Gallas, akiben ráadásul megvolt a kurázsi (vagy a kivagyiság, a szemtelenség?!), hogy középső védő létére 10-es számú mezben játsszon az Arsenalban, míg a Chelsea-ben és a Tottenhamben a 13-asban, amit azért sokan mások fel nem vennének – azt mondaná: miért ne?

Persze tudom, az ilyesféle érzelmi ráerősítés már messzire, sőt talán túl messzire is vezet, úgyhogy maradjunk inkább abban, hogy legyen – önbecsülésünk.

Kicsit bővebben: soha, de soha ne legyen ünneplés a vereségből.

Tudom persze, hogy sokat kellett várni már arra is, hogy az olaszok elleni 0–2-ig eljusson a futballunk, de – megfordítva e publicisztikának is címet adó tételt – ebben az országban nem fogadták mindig ilyen érzelgősen a vereséget. Elég tán csak arra gondolni, hogy félig-meddig forradalom volt 1954-ben az elveszített világbajnoki döntő után, ezüstérmesként bujkálva kellett hazatérniük a földkerekség amúgy legjobb játékosainak. Generációkon átível azóta is a hiányérzet, sőt fájó örökségnek is mondhatjuk, hogy nem sikerült vb-aranyat szerezni (harminchat esztendeje pedig amiatt búsongunk, hogy nem tudunk kijutni a világbajnokságra), annak tükrében főleg, hogy a régi, ötvennégyes német győzteseknél azóta is kutatják, magyarázzák, hogy a magyar Aranycsapat ellen serkentőszer, játékvezetői tévedés, a világháború utáni nagypolitika akarata vezette-e el őket a diadalig... Tudott tehát küzdeni, mondhatni, utolsó vérig harcolni a magyar labdarúgó, éppen úgy, mint a manapság irigyelt világsztár, vagyis a futballősidőktől a mieinkben is megvolt a legtökéletesebb profikat megtestesítő akarat, csak éppen a kudarcélmények és nem utolsósorban a focinkat mételyező örökös kárálás, kritizálás és pocskondiázás eltompította a magyar labdarúgói hit erejét.

A kérdést persze még nem válaszoltam meg, hogy valóban sorsfordító hiba lenne-e érzelmi eseménnyé emelni egy-egy futballmérkőzést... Akik az arénában (a pályán) küzdenek, vajon valóban képesek lehetnek-e arra, hogy függetlenítsék magukat a túlcsorduló szeretettől?

Nem, ez szinte lehetetlen küldetés!

Abban viszont van valami, hogy az igazán nagy meccs előtt – legyen vb-döntő, NL-összecsapás – annyi egészséges, felspannoló dühöt igenis kell éreznie a sportolónak, hogy még a legőrültebb és egyben legszebb hangulatban is képes legyen felülkerekedni önmagán és jobbnak tartott riválisán.

Azt is tudjuk, hogy sírni csak a győztesnek szabad, de futballunk jelen helyzetében, jó eredményekkel a válogatott háta mögött érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon könnyezve lehet-e győzni.

A gallasi felvetésnek pedig ez a veleje: történelmi esély állt a válogatott játékosok előtt, akik immár igenis képesek arra, hogy olyan eredményt érjenek el, amely után ismét ellepik a Nagykörutat a dalolva, boldogan ünneplő szurkolók.

Ugyanis a helyzet a következő: mi tudunk vigadni – sírva.

Nagy különbség!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!