A penge, avagy 110 éve született a magyar futball egyik legképzettebb játékosa

A Nemzeti Sport 1928. március 26-án közli a KISOK–ILSZ mérkőzés eredményét (1:1) és összeállítását, „a KISOK gólképtelensége ellenére a csatársor volt a legjobb része”. Lázár középcsatárként adta a nevét a gólképtelenséghez, ám alig több mint egy évvel később az is a sportlapban állt, hogy Lázárral a Ferencváros profi szerződést kötött.

A húszas évek második fele – a profizmus bevezetése után – a fellendülést hozta a zöld-fehéreknek. Ebben az időszakban került az egyesülethez Turay József, Takács II József és Toldi Géza is. Tóth Potya István edző vezetésével két bajnokságot (1927, 1928), két Magyar Kupát (1927, 1928) és KK-t (1928) nyertek. Kialakulóban volt a Ferencváros második aranycsapata, Háda József, Táncos Mihály és Lázár Gyula is Tóth Potyánál mutatkozott be. Lázár 1930. április 13-án az Üllői úton a Wiener AC ellen 1:0-ra megnyert találkozón jobbszélsőt játszott. Több forrás úgy említi, hogy szögletből ő szerezte a győztes gólt, ám a Nemzeti Sport leírása szerint beívelését Griftner kapus „a saját kapujába öklözi”.

Lázár hamar megtalálta helyét a fedezetsor bal oldalán (Lyka II, Sárosi, Lázár), oszlopa lett az 1932-ben már Blum Zoltán edző irányításával százszázalékos bajnokságot nyerő zöld-fehéreknek. Áradoztak róla: „Lázár játéka egyenes folytatása annak a játéknak, amit elődei honosítottak meg a fedezet posztján. Lázár nagysága abban tornyosul fel a magyar futball egén, hogy benne sűrítve jelentkezik, amit elődei tudtak külön-külön, azt ő egymaga véghez viszi. Művésze a labdának, a szó egész értelmében, de művésze a játéknak is olyan egyéniséggel, amely be tud olvadni az egészbe, hogy annak minden mozdulatával hasznára váljon. Hihetetlen megérzéssel helyezkedik, és sokszor a nézőknek az az érzése, hogy Lázár már akkor tudja, hova fog a labda kerülni, amikor még azt sem tudja, hova akarja rúgni. Mikor a labdát vezeti, szinte nem is néz a labdára, hanem a fejét fölemelve keresi azt az embert, akinek leadhatja a labdát. Lázár játéka a könnyedségnek és a szépségnek bámulatos keveréke.” Technikai és taktikai felkészültsége, nagy játékintelligenciája, könnyedsége mellett rendkívül gyors volt: A magyar labdarúgás története  (Dénes, Sándor, B. Bába) említi, hogy a vékonydongájú futballista 11.9 másodperc alatt futotta a 100 métert.

A válogatottban 1931. április 12-én mutatkozott be a Hungária körúton a Svájc ellen 6:2-re megnyert mérkőzésen. Beállítását azért kritizálták, mert balfedezet létére szinte csak támaszkodott a bal lábára – később aztán ezen a téren is fejlődött (csupán azt lehetett neki felróni, hogy a védekezés nem volt ínyére). „Lázár azonban legyőzte a kritikusokat s megnyerte az egész sporttársadalom dicséretét, megelégedését. Az első félidőben a csapat kiemelkedően legjobb halfja volt. Nagyszerűen fogta az ellenfél szárnyát, fényesen passzolt. Sőt éppen ballábas zsinórpasszai keltettek feltűnést. A második félidő elején kritikus periódusa volt. Megingott s több hibát csinált. De fényes technikája, mely immár közismert, átsegítette a bajon s megőrizte azt az átlagot teljesítményével, ami a csapatban ezt az előkelő rangsort jelöli ki számára. Ha fejlődésé-ben nem áll meg, méltó utódává válhat a nagy magyar halfoknak.”

A szurkolóknak annyira tetszett a játéka, hogy eksztázisban ünnepelték, első (!) válogatottsága után a vállukon vitték le a pályáról. Állítólag ekkor kapta a Tanár úr becenevet. Ő szerényen ezt nyilatkozta: „A II. félidőben olyan fölényben voltunk, hogy több gólt is rúghattunk volna.” Nem volt gólerős, ám 1936. október 4-én Bukarestben ő egyenlített egy ravasz átemeléssel Románia ellen a végül 2:1-es magyar győzelem során. Klubjában is fűződik fontos gól a nevéhez: az 1940-es Ferencváros–Beogradszki Közép-európai Kupa elődöntő visszavágóján az Üllői úton talált az ellenfél kapujába (2:0), a Fradi bejutott a fináléba.

A kupameccsekkel egyébként szerencséje volt, a KK 1937-es sorozatának 9 találkozójából nyolcon pályára lépett, csupán a döntő első meccsén, a Lazio ellen itthon 4:2-re megnyert mérkőzésen nem játszott. Az október 24-i római visszavágón Silvio Piola mesterhármasával már behozta kétgólos hátrányát az olasz csapat, de Piola 11-esét Háda kivédte, és a Ferencváros Sárosi György mesterhármasával 5:4-re nyert, ezzel kupagyőztes lett. Lázár a következőben látta a siker titkát: „Az volt a sorsdöntő, hogy akkor, amikor a Lazio behozott bennünket (2:4-nél), nem tört le a csapat.”

Két világbajnokságon (1934, 1938) szerepelt, a '38-as franciaországi vb valamennyi találkozóján szóhoz jutott, de az olaszoktól a döntőben elszenvedett 4:2-es vereség után róla is leszedte a keresztvizet a Nemzeti Sport: „Lázár nemcsak a védelemben vétett súlyos helyezkedési hibákat, de feltűnő sok rossz labdát adott előre. Megállapítható, hogy nem szolgált rá arra a különös bizalomra, amellyel a kapitány a svédek ellen mutatott szintén gyengébb formája ellenére is kitüntette.”

Az 1938-as vb-re már mint a kontinens egyik legjobbja érkezett, egy évvel korábban helyet kapott Közép-Európa válogatottjában, amely Amszterdamban 1937. június 20-án – Sas Ferenc két góljával – 3:1-re legyőzte Nyugat-Európa legjobbjait. A beszámoló szerint „Lázár csinált néhány pompás akciót, egészben véve azonban átlagnívón mozgott a játéka.”

Utolsó válogatott mérkőzését a Németország elleni, 1941. április 6-án Kölnben 7:0-ra elvesztett találkozó jelentette. A nagy vetélytárs egykori Hungária középfedezete, Kompóti-Kléber Gábor, aki így jellemezte Lázárt: „Éveken keresztül az ő játéka adott színt és tartalmat a Ferencváros csapatának. Az ő pontos, lapos passzai, keresztlabdái, előre nem sejtett, de a végrehajtás után egész természetesnek látszó átadásai a csapat stílusát jelentették. Roppant könnyedséggel tudta megcsinálni azt, ami másoknak sohasem sikerült. (...) Egyformán használható volt, mint csatár, mint fedezet, vagy hátvéd. Nyúlánk, izmos, hajlékony termete minden mozdulatra alkalmas volt. Tulajdonképpen ismétlésekbe bocsátkozom, amikor Lázár sok-sok érdemét emlegetem. Mindennél többet jelentett az, amikor az ezerfejű Cézár, a közönség önfeledten kiabált be a pályára: »Tanár úr!«”

A Tanár úr azonban a pályán kívül nem mindig mutatott példát, 1938 februárjában a Szeged elleni találkozó előtt eltiltották s egyheti fizetését megvonták, mert január 26-án egy születésnap megünneplésére hivatkozva hét játékostársával kimaradt. Egyébként is „szerette a lokálokat és sokat kacérkodott a boros- és pezsgőspoharak fenekével”. Dr. Springer Ferenc klubelnök szerint a cselekedet az elöljáró és a futballisták közötti jó viszonyt sértette – más kérdés, hogy aztán éppen az elnök jóindulatának köszönhetően Lázár ott lehetett a Szegeden 3:1-es vereséget szenvedő csapatban… Elsősorban azért, mert bocsánatot kért, mire Springer úgy döntött, játsszon, ami ellen a kimaradó Magda Bélának sem volt kifogása: „Lázárra szükség van és Lázár többé nem teszi meg azt, amit az Újpest-mérkőzés előtt megtett.”

A Fradiban éppen az Újpest ellen lépett utoljára pályára 1943. november 14-én a Megyeri úton 2:1-re elvesztett mérkőzésen, majd az év végén a Szentlőrinci AC-hoz igazolt, az együttes vele jutott fel az élvonalba. A félbeszakadt 1944–1945-ös bajnokságban gyakran így állt fel a SZAC belső hármasa: Lázár, Deák, Finta. A következő idényben a Herminamezei AC-ben folytatta, aktív pályafutása befejezését követően edzősködött, de a kispadon kevesebb sikert ért el, mint a pályán.

Amikor egyszer megkérdezték tőle, miért nem igazolt külföldre, csak ennyit válaszolt: „Nem tudnék élni az Üllői úti pálya nélkül.” Feleki László nekrológjában megemlítette, kevesen tudták róla, hogy részt vett az ellenállási mozgalomban. Így búcsúzott tőle a Képes Sportban: „Araszos vállai nem voltak, de ha valakire, rá éppen úgy illett a mondás, mint a legendás Toldi Miklósra: »Ez volt ám az ember!« És – Ady Endrével – »ember az embertelenségben«.”