A Beatles, egy aláírt labda és az Évszázad mérkőzése

Egy csendes estén kezdődött az egész. Épp régi népstadionos belépők után kutakodtam az interneten, hogy bővítsem a gyűjteményemet. A korábbi híres stadion több mint kétezer eseménynek adott otthont 1953 és 2015 között, úgyhogy akár a végtelenségig kutathatnék, de ahogy Angliában mondják, „minden embernek szüksége van egy hobbira”, ez pedig az én időtöltésem. Talán egyszer szép kiállítás születhet egy közel teljes gyűjteményből...

Aztán hirtelen feltűnt valami a képernyőmön. Egy egyszerű fekete-fehér Adidas labda volt, amely, mint később megtudtam, igencsak gazdag múltra tekinthetett vissza.

„Helló– üzentem az eladónak. – Érdekelne ez a labda, amelyet a 6:3-as mérkőzés tíz angol és magyar résztvevője írt alá, viszont van rá bizonyítékod, hogy eredeti?”

„Persze, hogy az. Ott voltam velük, találkoztam Puskással és a többiekkel.”

„Velük? Hol? Mikor? Hogyan?”– és csak jöttek a kérdések...

Mint kiderült, Jean-Claude Bragarddal beszélgetem, aki a BBC2-n vetített népszerű Kicking and Screaming című hatrészes sorozat producere és rendezője volt. Az 1995-ös, úttörő alkotás a brit futball történetével foglalkozott, és nagyban hozzájárult a '96-os angliai Eb előtti futball-lázhoz. A hetvenedik születésnapjához közelítő „JC”, ahogy a barátai hívták, maga is elismerte, vélhetően ez a sorozat volt pályafutása legjelentősebb alkotása.

„A sorozatra készültünk, amikor az egyik tanácsadó, a Liverpooli Egyetem futballal kapcsolatos kutatóintézetének dolgozó Rogan Taylor azt javasolta, hogy meséljük el az angol–magyar történetét. Úgy döntöttünk, ez valóban megkerülhetetlen esemény, tehát meg kell interjúvolnunk a még élő angol futballistákat. Ekkor hallottunk a bankettről, és vélhetően ez vezetett minket arra, hogy Magyarországra utazzunk, és az Aranycsapat tagjaival is beszéljünk.”

A bankettet, amelyre JC utalt, 1993. november 25-én rendezték, és egy kéthetes ünnepségsorozat betetőzésének számított, ami főhajtás volt a Wembleyben negyven évvel korábban 6:3-ra diadalmaskodó magyar válogatott előtt. A „Mágikus magyaroké” – ahogy világszerte ismerték őket – volt az első olyan kontinentális csapat, amely saját hazájában győzte le a sportág alapítóit.

JC úgy volt vele, kihagyhatatlan lehetőség előtt állnak.

„Akár figyelmen kívül is hagyhattuk volna az eseményt, anélkül is elmesélhettük volna a történetet, de tisztában voltunk vele, sokkal jobb lenne, ha őket is meg tudnánk szólaltatni, úgyhogy isteni szerencsénk volt ezzel a bankettel, nem lehetett kihagyni ezt a lehetőséget. Három napra repültünk Budapestre, a városközpontban szálltunk meg, és az első nap azzal telt, hogy egy olyan hangulatos kávézót kerestünk, ahol meginterjúvolhatnánk Puskást. Már nem emlékszem, hogy azért, mert Madridból érkezett vagy Hidegkutival ellentétben az ő házában nem forgathattunk. Mindenesetre a belvárosban találtunk egy helyet, ahol az emeletre ültünk, mert ott viszonylag csend volt. Alapesetben nem a producer vagy a rendező, ebben az esetben jómagam, csinálja az interjúkat, de én beszéltem spanyolul, ahogy értelemszerűen Puskás is. Nem akartam, hogy az állandó tolmácsolás megtörje a beszélgetés ritmusát vagy a spontaneitást, ezért úgy döntöttem, én beszélek vele. Igazi sztár volt, és ezekkel a játékosokkal úgy viselkedtünk, mintha egy királyi család tagjai lennének. Lényeg a lényeg, az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy így vesszük fel a beszélgetést.”

A gála előtti „bemelegítés” a magyar csapat néhány tagjának részvételével zajlott az Amazon Hotelben november 11-én. A Nemzeti Sport november 19-i száma arról számolt be, hogy az ünnepség az angolok érkezésével folytatódott, a külföldi delegációnak az aranylabdás Sir Stanley Matthews és az Évszázad mérkőzésén részt vevő George Robb és Jackie Sewell is tagja volt.

Hihetetlen, de a 6:3 bírója, a holland Leo Horn is Budapestre utazott. Czékus Lajos, az MLSZ főtitkárhelyettese mindenkit figyelmeztetett, álljanak kész, mert egymást követik majd az események.

Így is lett: a külföldi vendégek sajtótájékoztatóját a Hotel Ramadában koszorúzás követte Bozsik József, Sebes Gusztáv, Zakariás József, Lantos Mihály, Budai II László és Mándi Gyula sírjánál. Ugyanazon a délutánon a résztvevők a Parlamentbe voltak hivatalosak, ahol Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök fogadta őket. Huszonötödikén, a mérkőzés jubileumán a szekszárdi városházán volt fogadás, majd következett a fő esemény a Budapesti Kongresszusi Központban.

A Nemzeti Sport akkori főszerkesztő-helyettese, Gyenes J. András is jelen volt az eseményen, amelyből egy órát a magyar televízió is élőben közvetített.

„Elképesztő élmény volt, hogy személyesen találkozhattam Stanley Matthewsszal, akit addig csak a könyvekből, filmfelvételekről ismerhettem, és aki az ötvenes éveiben is a legmagasabb szinten játszott. Remek esemény volt, baráti hangulatban zajlott. Grosics és Buzánszky méltatta az angolokat, többek között Puskás is jelen volt, aki ekkor még jó egészségnek örvendett. Pompás hangulatban telt az este, Öcsi bácsi imádta az ilyen eseményeket, és amellett, hogy igazi sztár, egy jó lelkű, őszinte ember volt, aki szeretettel és tisztelettel viszonyult az angolokhoz. Egy ponton felment a színpadra, és úgy adott interjút Vitray Tamásnak, hogy közben dekázott, mint tette azt a 6:3 előtt, vagy amikor a nyolcvanas évek elején egy angol–magyart megelőzően a riportereknek nyilatkozott.”

És itt vissza is térhetünk a labdához. Két labda volt a színpadon, és ahogy a bankett a végéhez közeledett, Rogan Taylor aláíratta a 40 évvel azelőtti mérkőzés résztvevőivel: Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Czibor Zoltán, Buzánszky Jenő, Grosics Gyula, Gellér Sándor, Stanley Matthews, Jackie Sewell és George Robb is szignózta. Egy későbbi interjú során az angolok akkori csapatkapitánya, Billy Wright szintén aláírta. Rogan még mindig őrzi a sajátját, JC labdája pedig már az enyém.

Nem a bankett jelentette az első kapcsolatot az angol tévésorozat és a magyar futball között. Ehhez viszont meg kell említenünk Taylor múltját.

„Liverpoolban születettem 1945-ben, és az első emlékeim közé tartozik, amikor a negyvenes évek végén a feketék és a szegény fehér munkásosztály által lakott Toxtethben felnőve beleszerettem a labdarúgásba. Aztán eljött 1953 november huszonötödike. Anglia, amely még sohasem kapott ki otthon az európai kontinensről érkező ellenféltől, Magyarországot fogadta. Édesanyám a Dovedale Road Általános Iskola igazgatója volt, ahol én akkor elsős, John Lennon negyedikes, George Harrison pedig harmadikos volt. Szóval a meccs napján összehívta a gyerekeket, és meglepetésünkre azt mondta: akinek a családjában van tévékészülék, az ebéd után hazamehet, hogy megnézze a délután kettőkor kezdődő angol–magyart.

Azt nem tudom, hogy a Beatles fele is hazament-e – idősebbek voltak nálam, és megvolt a saját baráti körük –, de nekünk volt egy tévénk, amelyet azon a nyáron anyukám a királynő koronázására vásárolt. Nagyjából huszonöt centis képátlója volt, amelyet egy nagyító segítéségével akár harminc centire is lehetett bővíteni. A fél utca ott volt náluk, köztük egy barátom, akinek kommunisták voltak a szülei, és azt mondta, a magyaroké szocialista stílusú futball. Nem imperialista labdarúgás, ahol egyének mutogatják magukat, hanem EGY CSAPAT, amelynek a tagjai egymásért dolgoznak.

Azonnal beleszerettem ebbe a tömzsi, pufók arcú ballábas fickóba. Erről eszembe jut egy fénykép, amely a jobbhátvéd Alf Ramsey-ről készült a sarokból, amikor Puskás megszerezte a csodás harmadik gólt, és előtte olyat csinált, amelyet előtte még senki. Visszahúzós csel volt, ám szegény Kenneth Wolstenholme, aki a mérkőzést kommentálta, sarkazást mondott, hiszen nem volt erre akkor még kifejezés, de visszahúzós csel volt.

Szóval Budai, a jobbszélső és a balszélső Czibor a jobb oldalon passzolgattak, a fotón pedig Alf Ramsey azt próbálja kitalálni, merre van az a játékos, akit őriznie kellene, de az közben a pálya másik oldalán volt, és Puskáshoz passzolta labdát, aki átvette, visszahúzta, és berúgta. Spontán volt, mintha Messi a mai időkben... igazi varázslat volt. Hogy lehet ilyet csinálni?

Ekkor szerettem belé. A hetvenes évek eleje óta Koppita (a Liverpool stadionjával délnyugati lelátóján, a Kopon álló szurkolókat hívják így) voltam, először 1962-ben vagy 63-ban voltam az Anfielden, de kisgyerekként Honvéd-drukker voltam, csak a kispestiek eredményei érdekeltek.”

És mi történt, amikor felnőtt?

„Hogy ne szaporítsam a szót, életem első felében beutaztam a világot, majd visszatértem Angliába, egyetemre mentem, doktoráltam, írtam egy könyvet, majd a Futballszurkolók Szövetségének indulásában is segédkeztem. Négy-öt évig a szervezet elnöke is voltam, ez Hillsborough, illetve az angol klubok európai eltiltásának és Peter Taylor hírhedt jelentésének időszakára esett. Végül belefáradtam az egészbe, átadtam az elnökséget másnak, és szabadúszó lettem. Gyorsan rájöttem, hogy magamnak kell munkalehetőséget teremtenem, hogy a vállalatok felfigyeljenek rám. Közben, ha jó idő volt, a kertemben üldögéltem, és azon gondolkoztam, mit szeretnék csinálni legközelebb. Ki fizetne érte? Miért fizetnének érte? Ha pedig sikerült megválaszolnom ezt a három kérdést, akkor belevágtam. Szóval egy nap ott üldögéltem, és azt mondtam magamnak: mivel foglalkoznék legszívesebben, ha bármit választhatnék?”

A válasz mindössze egyszavas volt:

„Puskással!”

„Rendben, de mit akarok tőle, egy aláírt mezt? Nem, azt szeretném, ha ő is annyira megkedvelne, mint én őt.

Ezt azt jelenti, hogy olyan projektbe kell belevágnom, amely során hosszabb időt tölthetsz vele, így megismerhet, és rájöhet, mennyire rajongsz érte, majd ő is viszonozza ezt. Szóval, mit tegyünk? Könyvet kell írnom! Ehhez sok időt kell az alannyal tölteni, úgyhogy meg is volt az ötlet, elhatároztam, hogy Magyarországra megyek.

Aztán amikor találkoztam vele, még inkább megszerettem. Imádtam az embert. Nem felejtem el, amikor 1993-ben Magyarországra érkeztem, a BBC-nek volt egy helyi tudósítója, Jamrich Klára, aki a reptéren fogadott, miután Budapestre utaztam, amikor Puskás végleg hazaköltözött. Nyelvész volt, aki a Magyar Rádiónak is dolgozott, és véletlenül egy hotelben foglalt nekem szobát, amely kilencven méterre volt az új otthonát keresgélő Puskás ideiglenes szálláshelyétől. Viccesen azt kérdeztem Klárától, hogy találkozhatnék-e vele, amire azt mondta, persze, megszervezem. Azt a rohadt élet, gondoltam, négy órája érkeztem, és máris találkozhatok a Nagy Emberrel.

Onnantól kezdve munkakapcsolatba kerültünk. Kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk, ami szerencsés dolog, ha ennyire kedvelsz valakit. Puskás igaz barátommá vált az évek során. Klári segítéségével több interjút készítettem vele a Puskás Puskásról című könyvhöz, majd a megjelenésekor Londonba jött, és túrára indultunk. Néhány munkáspárti képviselő meghívott minket a Parlament alsóházába, máskor meg a Temze partján ülve vörösbort kortyolgattunk.

A barátságunk egészen a temetéséig tartott, olyannyira, hogy a Bazilikáig vezető úton közvetlenül a koporsó mögött voltam Buzánszkyval és Grosiccsal. Puskás imádta Klárit, és engem is kedvelt. Sok időt tölthettem egy olyan emberrel, akit őszintén szerettem, és bár azt gondoltam, sohasem találkozunk, végül barátokká váltunk. Micsoda szerencse, micsoda megtiszteltetés.”

Ez a csodás történet a negyvenéves évforduló után kezdődött. Vajon mit gondolnak, mi volt a titka annak a különleges kapcsolatnak, amelyet a két csapat ápolt? Miért jelent ilyen sokat az a mérkőzés?

JC szerint „a mérkőzés újabb bizonyítéka volt annak, milyen kiváló csapat a magyar, a 6:3-as győzelem a telt házas Wembleyben további megerősítést jelentett. Az angolok akkoriban úgy gondolták, az amerikaiaktól elszenvedett 1:0-s vereség az 1950-es vébén csak kisiklás volt, és a földbe döngölik a magyar válogatottat. Szerintem a vendégek tisztában voltak azzal, mit jelent a Wembleyben játszani, és hogy a legerősebb ellenféllel néznek szembe, úgyhogy ez olyan volt, mint egy világbajnoki döntő. Az angolok úgy gondolták, ők a legjobbak, ezért traumatikus esemény volt számukra a vereség, amit csak 1966-ban sikerült kiheverniük. Sokkoló eredmény volt, brutálisan rávilágítottak a gyengeségeinkre. A tévésorozatban csak egymondatnyi nyilatkozatot használtunk arról a mérkőzésről, Stanley Matthewstól, aki azt mondta, kicsináltak minket. Ennyi. Ez mindent elmond. Szerintem azon a banketten az angolok és a magyarok is tisztában volt vele, milyen történelmi pillanatnak voltak a részesei.”

Zárásképp idézzük a Puskást istenítő Rogant, aki könyvet is írt rajongásának tárgyáról.

„Kölcsönös tisztelet volt a két csapat között. Elismerték, hogy a két nemzet mennyit tett a labdarúgásért. Angliában kezdődött minden, az angolok jegyezték le az első szabálykönyvet, aztán az Aranycsapat feltalálta a modern futballt. A mai labdarúgás, amit a Manchester City, a Liverpool, a Barcelona játszik, mind ebből táplálkozik. A magyarok adták meg az alaphangot, az Ajax is róluk mintázta játékát, mert tudták, ha a legjobbak akarnak lenni, így kell játszaniuk. A mostani játék ennek a termése. Ez volt a modern labdarúgás feltalálása, és ez a játék nem Angliában, hanem Budapesten született. Egy rakás munkásosztálybeli srác olyan játékstílusban futballozott, amely egyszerre volt szép és hihetetlenül hatékony. Ezt a találmányt pedig azoknak az otthonában csodálhattuk meg, akik kitalálták a játékot. Történelmi házasság volt.”

Ha szeretne segíteni Matthew-nak a Népstadion-belépős gyűjteményének bővítésében, írjon a [email protected] címre, hívja a 06204804556-os telefonszámot vagy postázza a Nemzeti Sport szerkesztőségébe!

(Fordította: Szeli Mátyás)