Vereség rendőrkutyákkal a már biztos vb-szereplés fényében

Vágólapra másolva!

2020.05.14. 08:16

Címkék

vb 1986 Magyarország Hollandia magyar válogatott

A holland futball erejét ismerve Hollandiától nem szégyen kikapni, más kérdés, hogy 35 évvel ezelőtt, 1985. május 14-én a Népstadionban elszenvedett 1–0-s vereség felháborította a szurkolókat. Pedig ennek a meccsnek már nem volt tétje, az osztrákok 3–0-s legyőzése Bécsben, kijuttatta válogatottunkat a mexikói vb-re.

Az ország akkoriban eufóriában élt, 1985 tavaszán újra futballnemzet lettünk, Mezey György válogatottja remek menetelést követően kijutott a mexikói világbajnokságra, s ugyancsak büszkeségre adott okot, hogy Kovács Ferenc irányításával a Videoton bejutott az UEFA-kupa döntőjébe. Mire az utolsó vb-selejtező sorra került, az első meccset már le is játszotta a Vidi, s annak ellenére, hogy a Real Madrid 3–0-ra győzött a Sóstói Stadionban, az együttes két válogatottjának, Disztl Péternek és Csuhay Józsefnek mindenki gratulált a keret tatai edzőtáborában. A válogatottal kapcsolatban Mezey György szövetségi kapitány elmondta, hogy csodálatos dolog lesz telt ház előtt játszani, mert bizony volt olyan időszak, amikor hangulattalan volt a Népstadion.

FEJEKET AKART A TÖMEG
Ott voltam a mérkőzésen a Népstadionban, most megpróbálom felidézni, mi is történt. Persze nem lehet függetleníteni a Képes Sport-olvasó levelétől és a főszerkesztői választól, és együtt talán adható válaszféle a történtekre. Örültem, hogy egyáltalán szereztek nekem jegyet, amely a kakasülőre szólt (kellemetlen emlék, de 1973-ban a 3–3-as magyar–svéd meccset is szinte ugyanonnan láttam). A „Tábor” tőlem jobbra, a Keleti pályaudvar felé ült a felső szektorokban, akkor már sokan szurkoltak a szó nemes értelmében, s a drukkerek kinőtték a P-szektort. Valóban: már a kezdés előtt euforikus hangulat uralkodott, ünneplésre készültünk. Hogy sok volt-e az illuminált állapotban lévő drukker vagy sem, erre 35 év távlatából nem emlékszem, az viszont tény, hangulatjavító, -fokozó nélkül akkoriban ritkán kelt útra a nézők egy része. Lehet azt mondani, hogy előre ittak a medve bőrére, csakhogy ez esetben a medve bőre – a vb-részvétel – már megvolt. Ausztria bécsi, 3–0-s legyőzése után egy hónappal senki sem gondolt arra, hogy kikap a csapat. Hogy mi történt a találkozó után a toronyépület előtt, arról nem tudok, ha a stadion Keleti felőli lelátóin ültem, a Verseny utcán szoktam volt a pályaudvarig gyalogolni. Nyilván a tiltakozás nem kapott nagy nyilvánosságot, a Kádár-rendszer ügyelt arra, hogy a rezsim számára kellemetlen vagy annak tetsző eseményeket eltitkolja. Csak sokkal később tudtam meg, hogy az 1984-es olimpia bojkottja ellen voltak tiltakozások, csak éppen nem kerültek nyilvánosságra. Hogy miért szabadult el a pokol? A válogatott nem játszott rosszul, de kimaradtak a helyzetek, s a tömeg egyre türelmetlenebb lett. Az emberek ünnepelni jöttek, úgy érezhették, nem kapják meg jogosnak vélt jussukat. A kezdeti szimpátia a meccs vége felé már füttykoncertre váltott, nem véletlen, hogy futballistáink, a hármas sípszó után egyből az öltöző felé mentek. Talán a holland szövetségi kapitány, Leo Beenhakker tapintott a lényegre, amikor azt mondta, reméli, hogy a már vb-résztvevő magyar válogatott tagjai nem harcolnak az inuk szakadtáig. Így történt, Détáriék akartak, de ez nem volt hasonlítható a Hanappi-stadionban látott most vagy soha mentalitáshoz. Beugrik még, hogy Nyilasi Tibort mindennek elmondták a hőbörgők. Pedig nem játszott rosszul, „csak” a helyzeteket hagyta ki. Ilyenkor a tömeg fejeket akar, senkinek sem jutott eszébe, hogy Nyíl Cipruson az utolsó előtti percben szerzett góljával nyertünk 2–1-re. Ha az a győzelem nincs, Bécsbe igencsak nagy zabszemmel a hátsó felünkben, mentünk volna... Nem voltam különösebben elkeseredve, mégis valahol megértettem a szokatlan szurkolói megnyilvánulást. Pedig akkor még nem volt divat, hogy egy csapat szimpatizánsai megállítsák a kedvenceiket szállító buszt vagy edzésen felelősségre vonják őket egy-egy nem tetsző eredmény után. Bár rendszerint nem az eredmény háborítja fel a szurkolókat, hanem a nem megfelelő vagy nem megfelelőnek ítélt hozzáállás. Azt hiszem, a magyar–holland is ebbe a kategóriába tartozik, ne keressünk benne többet.

Boross György, a létesítmény főigazgatója a Népsportban azt nyilatkozta, a meccset megelőző napon, hétfőn kinyitnak a pénztárak, a holland szurkolóknak félretett jegyekből „marad valami”. A jegyigényléseket már korábban le kellett állítani, mert a vidéki szurkolóknak fenntartott 35 ezer belépőre több mint százezer igénylés érkezett. Boross cáfolta a szóbeszédet, hogy a fővárosban gyárakból, üzemekből felvásárolták a jegyeket, azoknak nyitották ki a Stadion pénztárait, akik rendszeres meccsre járók, igaz, négy jegynél többet senki sem vásárolhatott. Mezey a felkészülés során kijelentette: „A játékosok felszabadultabban készülnek, mint a korábbi mérkőzések előtt, ám győzni akarásuk és lelkesedésük változatlan.” Nyilasi Tibor úgy érkezett Tatára, hogy a bajnoki fordulójában az Austria az ő fejes góljával győzte le a Rapidot 1–0-ra, míg a Sturm Graz csatára, Szokolai László szintén gólt fejelt és az értékesített tizenegyes előtt vele szemben szabálytalankodtak a védők a Linzer ASK 2–0-s legyőzése során. „Mi a közönségünkért akarunk játszani – mondta a vb-selejtező előtt Szoki. Válogatottunk a biztos vb-részvétel tudatában léphetett pályára, a Népsport azért óva intett, mondván, „nem csupán az élet-halál harcra készülő ellenfelet kell legyőzni, hanem kicsit tulajdonképpen önmagát is. Az óhatatlan belső megnyugvást, a tétnélküliség okozta túlzott feloldódást.” Mezey György talán ezért is hangsúlyozta: „Minket nem befolyásol, hogy bent vagyunk a mexikói döntőben. (…) Kedden zsúfolásig telt lesz a Népstadion. Ez egyértelműen a szeretetnek a megnyilvánulása: a szurkolók ünnepelni jönnek. Kötelességünk hát számukra ünnepről gondoskodni.” A találkozó előtt néhány nappal az NS így fogalmazott: „Nem a pontszerzés, a dicsőség a tét.”

Az 1–0-s vereséget követően ez állt a címlapon: „A célt elértük, az ünnep elmaradt.” A mérkőzésről szinte mindent elmond, hogy az ellenfél kapusa, Van Breukelen volt a mezőny legjobbja, a holland gólt a cserejátékos, Rob de Wit szerezte a második félidőben szép egyéni alakítás után. Ha Nyilasinak kijön a lépés, ő lehetett volna a meccs embere, de három helyzetet is kihagyott, ami az NS szerint „döntően befolyásolta az eredmény alakulását”. Az első kettőnél jól hozta helyzetbe magát, de ahogy mondani szokták, a befejezés nem sikerült, majd Kiprich beadása után úgyszintén, s ez volt a legnagyobb ziccer. A vendégek gólja után „a közönség egy része fütyülni kezdett, feledve mindent, ami idáig és ezt megelőzően szép volt”. Mezey úgy vélte: „Emelt fővel távozhatunk akkor is, ha ezt a mérkőzést elvesztettük. (…) Ellenfelünk vezető gólja után nem sokkal látszott, hogy a csapat nem tud újítani.” Leo Beenhakker reálisan értékelt: „Őszintén mondom, most sem voltunk jobbak, mint a magyarok (a holland szövetségi kapitány az 1984-ben Rotterdamban 2–1-re elvesztett mérkőzésre utalt – a szerk.), csak azzal tudtunk föléjük kerülni, hogy mi egy helyzetet kihasználtunk. Az erőviszonyok figyelembevételével azt mondhatom, ebben a csoportban vitathatatlanul Magyarország együttese volt a legerősebb.” A holland De Volkskrant cikkírója úgy vélte: „A magyar csapat, amely helyenként szépen játszott, nem küzdött olyan töretlen akarással, mint például Rotterdamban, és a szerencsével is hadilábon állt.” Az osztrák Kronen Zeitung a találkozó előtt így fohászkodott: „Kedves magyarok, kérünk titeket, hogy csak ma ne hagyjátok magatokat legyőzni.” A kérésnek nyomós oka volt: magyar siker estén Ausztria végzett volna a csoport második helyén, ez azt jelentette, hogy a vb-részvételért pótselejtezőt játszhat az első csoport második helyezettjével (Hollandia aztán a pótselejtezőn összesítésben alulmaradt Belgiummal szemben – idegenben 1–0-s vereség, majd otthon 2–1-es győzelem –, így nem lehetett ott a mexikói vb-n).

Szurkolóink nyűgösen fogadták a hazai vereséget. Volt egy csoport, amelyik káromkodással, sértő szavakkal, a rendezőkkel, sőt, a rendfenntartó erőkkel viaskodással reagált a történtekre. Az NS hangsúlyozta, ez elítélendő, ám a drukkerek elvárásait éppen labdarúgóink támasztották az utóbbi időben nyújtott jó teljesítményükkel. S ha tetszik, ha nem, a futballistáknak a jövőben is az előtt a közönség előtt kell játszani, „amelyet nem lehet leváltani, mert itt és most éppen ilyen”. Beenhakker azt is elmondta: „Valahol a szívem mélyén azt reméltem, hogy mivel a magyarok már ott vannak Mexikóban, nem fognak inuk szakadtáig harcolni a győzelemért.” A szakember fején találta a szöget, a magyar szurkolókat éppen ezt háborította fel. Mert akartak a mieink csak éppen nem szakadtak meg a sikerért, s ezt zokon vette a Népstadion telt házas publikuma. A nézők ünnepelni jöttek, csalódásuk haragba fordult. A játékosok a meccs végén „levették”, hogy feszült a hangulat, gyorsan bevonultak az öltözőbe.

A Képes Sport május 21-i száma egy csalódott drukker levelét közölte. A levélíró többek között Mezey György a Magyar Hírlapban a találkozó után megjelent nyilatkozatát sérelmezte: „Mielőtt bárki szem elől tévesztené, a cél az volt, hogy eljussunk Mexikóba. Ezt elértük, imponáló fölénnyel... Így tehát akkor is emelt fővel távozunk, ha történetesen vereséggel zártuk a sorozatot. (...) egy fizikailag és idegileg fáradt csapat játszotta végig ezt a 90 percet. Vereség ide vagy oda, én gratulálok játékosaimnak a ragyogó teljesítményükért.” A nevet, lakcímet feltüntető levél szerzője három pontba foglalta kritikáját, amelynek lényege, hogy Mezeynek mindezt a mérkőzés előtt kellett volna elmondania, továbbá ha egy vállalat vagy üzem november végére teljesíti az éves tervét, „az még nem ok arra, hogy az év hátralévő napjaiban selejtet termeljen”. Feltette a kérdést, hogy játékosaink mitől voltak fáradtak idegileg és fizikailag? A levélíró csodálkozott Nyilasi nyilatkozatán: „(...) kezdetben csodálatosnak tűnt a közönség, a végén alaposan meglepett bennünket. Erre a füttykoncertre azért nem számítottunk.” Volt a levélnek egy rendkívül érdekes passzusa is: „Az újságok azt már nem írták (nem akarták, vagy nem írhatták?) meg, hogy a mérkőzés után 5–6 ezer ember gyűlt össze a toronyépület előtt, kórusban kiabálták: »Becsaptatok! Becsaptatok!« A tömeget a rendőrség szabadon engedett rendőrkutyákkal oszlatta szét. (...) Nem ilyen „majálisról” álmodtunk.”

Pintér István, a Képes Sport akkori főszerkesztője „beleállt” a válaszadásba. „Kérem, én egészen más meccset láttam, mint ön. És egészen más közönséggel találkoztam. És csak helyeselni tudom azt a rendőri intézkedést, hogy a mérkőzés után randalírozókat, a játékosokat, vezetőket lincseléssel fenyegető – egyébként többnyire tökrészeg – alakokat a rendőrség megfelelő eszközökkel szétzavarta.” Pintér elismerte, hogy az emberek ünnepelni érkeztek, jó szándékkal, de – kevés hozzáértéssel. „Nem alakult ki a jegyelosztásnak egy olyan rendszere, amely lehetővé tette volna, hogy a rendszeres mérkőzéslátogatók legyenek legalább többségben. Nagyon sok ember volt ott (...) akik ugyan tudták, hogy mi mindent lehet meginni, csak azzal nemigen voltak tisztában, hogy a labdarúgást eszik-e vagy isszák.” Harmincöt év távlatából is szemet szúr, hogy néhány sorral feljebb a Népstadion főigazgatóját idézve arról olvashattunk, hogy éppen a rendszeres meccsre járók érdekében nem engedték, hogy a gyárak, üzemek felvásárolják a jegyeket. Pintér arra utalt, sokaknak státuszszimbólumnak számított ott lenni a meccsen – más kérdés, hogy „az igazi labdarúgó-szurkolók is győzelemre számítottak”. A főszerkesztő így folytatta: „A magyar csapat, ha nem is kiemelkedően, de jól játszott ennek a mérkőzésnek jelentős részében. Óriási gólhelyzetek maradtak kihasználatlanul.” Megállapította, hogy „Van Breukelen kivédte a szemünket”. Így folytatta: „Az a füttykoncert, amely az egyébként gyönyörű holland gól után felharsant a biztatás helyett, azt mutatja, hogy ezt a játékot még nemcsak játszani kell tanulni, hanem nézni is.” Majd Pintér utalt a Magyar Nemzetben Mezey mérkőzés előtti nyilatkozatára, amelyben a kapitány óva intett: „Bármennyire is esélyes egy csapat, bármennyire is áhítják és akarják a győzelmet a játékosok, nem biztos, hogy a céljaik realizálódnak.” A főszerkesztő szerint azok vannak többségben, akik „elismeréssel adózunk ennek a gárdának. És akik megértik ezt a vereséget is. Nem megbocsátjuk, mert nincs mit megbocsátani. Bocsánatot csak az szokott kérni, aki valamiben vétkezett. Labdarúgó mérkőzésen kikapni pedig nem bűn”. Pintér következtetése szerint „ha valaki egyáltalán becsapott valakit, akkor a közönség a játékosokat és nem a játékosok a közönséget. Ez a csapat úgy hitte, hogy bíznak benne. És az első kudarc után tapasztalta, hogy elég egy kis megingás és máris fejeket követelnek”.

Így múlik el a világ dicsősége, mondhatnánk. Egy olyan meccs után, amelyre válogatottunk biztos vb-résztvevőként állt ki…

Emlékeztető
Magyarország–Hollandia 0–1 (0–0), vb-selejtező
1985. május 14., Népstadion, 74 000 néző. Vezette: Assenmacher (NSZK-beli)
Magyarország: Disztl P. – Sallai, Róth, Garaba, Péter – Kardos, Nagy A. (Varga J., 57.), Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy (Mészáros, 71.)
Szövetségi kapitány: Mezey György
Hollandia: Van Breukelen – Wijnstekers, Van de Korput, Rijkaard, Van Tiggelen – Lokhoff (De Wit, 46.), Schoenaker, W. van de Kerkhof (R. Koeman, 60.) – Tahamata, Kieft, Van Basten
Szövetségi kapitány: Leo Beenhakker
Gól: De Wit (69.)