Egy hittanos lázadása – 40 éve hunyt el Kocsis Sándor

Elsőáldozásra készültek a szegedi gyerekek, egy hónap sem volt hátra a május 8-ra kitűzött fényes ünnepig. Sötét idők jártak 1955 Magyarországán, a vészterhes politikai hangulatban számon tartották, kinek a fia, lánya látogatja a dóm sekrestyéjében szerdánként és vasárnaponként a hittanórákat. „Jeruzsálem, Golgota, mennyi, mennyi katona...” – tanítgatta a templomi éneket Kartal József atya a csillogó szemű elemistáknak, akik között ott pislogott egy szőke hajú vagány kölyök is. Azaz történetünk napján csak pislogott volna, ha nem érkezik aznap, április 13-án az ünnepelt futballcsillagokkal teletűzdelt magyar válogatott Szegedre.

Ráadásul nem is egy csapattal, hanem kettővel: az osztrákok elleni meccsdömpingre készülő magyar együttesek közül azon a napon az utánpótlás-válogatott, Nyugat-Magyarország, Dél-Magyarország válogatottja és a bányászválogatott is pályára lépett imitt-amott, a legnagyobb érdeklődés azonban kétségtelenül az A-válogatott és a B-válogatott szegedi fellépését kísérte. „Gyönyörű tavaszias, napsütéses időben, már a kora délutáni órákban hatalmas tömegek vonultak ki a tiszaparti pályára. Sokan eljöttek a környező városokból és falvakból is, Makóról különvonat érkezett. Hódmezővásárhelyről pedig közel ötszáz szurkoló jött fel” – olvassuk a Népsport cikkében. Azon a délutánon hiába várta József atya a sekrestyében a kis Thékes Pistát, a tízéves fiúcska Jeruzsálemre, Golgotára, elsőáldozásra fittyet hányva nyújtogatta nyakát a Felső Tisza-parti stadionban összeverődött 16 ezres tömegben, leste Puskást, Bozsikot, Hidegkutit, de talán leginkább csodálva tisztelt eszményképét, Kocsis Sándort.

Rendhagyó futballprogramot élvezhetett a szegedi nép, a sportlap tudósítása szerint a kissé kusza mérkőzésegyveleg három játékrészből állt. Előbb a B-válogatott játszott negyvenöt percet Szeged alkalmi csapata ellen (és nyert 5:0-ra), majd az A-válogatott csapott össze a Szegedi Haladással a második negyvenöt percben (1:0 a jeles vendégeknek), végül az A- és a B-együttesből összerakott tizenegy mérkőzött meg a Szegedi Haladással egy 35 perces harmadban (1:0 az A-B vegyesnek).

Az összetett esemény színvonalát és korabeli futballéletünk gazdagságát érzékelteti az A- és a B-válogatott kezdőinek névsora: Oláh – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Szojka – Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Tóth M. jelentette az első vonalat, Gulyás – Kovács II, Börzsei, Dalnoki – Kovács I, Zakariás – Kárász, Szusza, Palotás, Vilezsál, Tóth M. a másodikat. (Tóth Mihály tehát mindkét gárdában szerepelt, az A-B vegyesben azonban már Milosevics László játszott Puskás balján, s további érdekesség, hogy az A-válogatottban az 1954-es világbajnoki döntő után félreállított Zakariás József a B-válogatottba azért egy évvel később is befért Sebesnél.)

A Thékes-fiú nem először került harapófogóba. Az MLSZ illetékesei elmulasztottak egyeztetni József atyával a meccsidőpontokról, így szegény szegedi hittanosoknak máskor is dönteniük kellett a templomi kötelesség és a „bűnös” szórakozás között – persze a jólneveltség többnyire a sekrestyében tartotta őket. Az MSÚSZ-életműdíjjal kitüntetett sportújságíró, egykori labdarúgó, teniszező fejében 74 évesen is elevenen él az emlék, amint 1955. március 13-án a hittanóra végeztével kiviharzik a sekrestyéből, rohan végig a Tisza-parton, hogy elérje a Szegedi Haladás–Ceglédi Lokomotív NB II-es mérkőzés végét, ám csalódására már csak a pályáról kiözönlő szurkolókkal találja magát szemben, akik a friss élménytől izgatottan újságolják a lihegő kölyök érdeklődésére: „2:2”.

Ülünk a tapasztalt kolléga, Juhász Gyula unokaöccse Szentháromság utcai lakásán, és miközben a kávé mellett megelevenednek a hatvannégy évvel ezelőtti élmények, a misztikus sekrestyeillattól és a Felső Tisza-parti stadion tüzes levegőjétől táplált gyermeki képzelet emlékképei, előkerül egy különleges fotó is. Az ominózus napon, 1955. április 13-án készült, kabátba öltözött, kispadon ülő futballistákat ábrázol, Zakariás Józsefet, Kovács Imrét, Vilezsál Oszkárt, Gulyás Gézát, Sebes Gusztáv kapitányt, a fókuszban pedig az elegáns öltönyt, nyakkendőt, kalapot viselő, lazán cigarettázó Kocsis Sándor látható. Közvetlenül mögötte simléderes sapkás, szőke, kabátos kisfiú profilját vehetjük ki – Thékes Istvánét...

Szegedi találkozásunk apropóját Kocsis halálának negyvenedik évfordulója adja. A Ferencváros, a Budapest Honvéd és a Barcelona korszakos futballistája, az olimpiai bajnok, Európa-kupa-győztes, világbajnoki ezüstérmes Aranycsapat jobbösszekötője 1979. július 22-én, 49 évesen hunyt el a katalán város kórházában (hamvait 2012-ben hazahozták és a Szent István-bazilika kriptájában újratemették). Hogy a depresszióval és betegségekkel küzdő, érszűkülettől szenvedő, daganattal operált, amputált lábú sportember véletlenül esett-e ki a barcelonai kórház ablakából, máig rejtély, önmarcangoló, magába forduló természete és az utolsó évek megpróbáltatásai miatt sokan öngyilkosságra gyanakodtak. A Népsport korabeli cikke is ezt sugallja: „Az élet nagy küzdőterén már nem játszotta le mind a két félidőt, nem várta meg a hármas sípszót. Előbb jött le a pályáról...”

Ha Kocsis meccsei jelentik a témát, kevés hitelesebb beszélgetőpartnert találunk a szegedi újságírónál, aki saját nyilvántartása szerint nem kevesebb, mint hét alkalommal látta élőben játszani a világhírű Kockát (eggyel többször, mint Puskás Ferencet): ötször a Honvéd, kétszer a válogatott színeiben, a szegedi edzőmeccs mellett ott volt tizenegy évesen a Népstadionban az 1956. július 15-én rendezett Magyarország–Lengyelország (4:1) mérkőzésen is. Elfogulatlan szemtanúnak nehezen tekinthetjük, hiszen gyermekkorától kezdve rajongott a felhőfejesek királyáért, és a tőle ellesett lenyűgöző mozdulatok visszaköszöntek, amikor a szegedi uszodában filléres tétre fejelgetett naphosszat a többi kölyökkel, amíg a tréner, Tombácz István meg nem érkezett műszakja után a szalámigyárból. A legerősebb benyomás azonban kétségtelenül a példakép Felső Tisza-parti stadionban látott gólja maradt...

„Máig előttem van a jelenet – meséli –, ahogyan Sándor Csikar a jobb szélről beadja a labdát, Kocsis a jobbösszekötő helyén magasba emelkedik, és csípőből a kapuba fejeli úgy, hogy Mészáros Karcsinak esélye sem volt kivédeni. A Szegedi Haladás kapusa kétségbeesetten futott ki a beadásra, ám ütemet tévesztve öklével Kocsist találta el, aki az ütéstől megsérült, le kellett cserélni. Ezért látszik a fényképen civilben a saját harmadát már lejátszó B-válogatott tagjai között. A felvétel a második és a harmadik harmad közötti szünetben készülhetett, amikor a Tisza felőli kapu mögé én is odamentem közelről figyelni, ahogy Puskás csípős megjegyzésektől kísérve kapura rugdos Oláh Gézának. Testközelből látni a válogatott játékosokat, hallgatni a dumáikat, lesni a mozdulataikat óriási élményt jelentett.”

Május 8-ra pedig a dómban is megbocsátották a kis hittanos diák kilengését, a következő év augusztusában már gyakorlott áldozóként botlott bele a Széchenyi téri cukrászdában a Szegedi Haladás–Budapest Honvéd mérkőzésre hangolódó fővárosi játékosokba, a sarokasztalnál csevegő Budai Lászlóba, Kocsis Sándorba, Czibor Zoltánba és Machos Ferencbe. Miközben a Kocsis-legendárium személyes szálait boncolgatjuk, szegedi vendéglátóm elővesz egy papírra jegyzett, figyelemre méltó statisztikát: bár ma is inkább Puskást szokás emlegetni az ötvenes évekbeli Honvéd emblematikus góllövőjeként, a zseniális balösszekötő közös időszakukban, 1950 és 1956 között a kispesti csapatban 147 bajnoki mérkőzésen 139 gólt szerzett, míg Kocsis 160 találkozón 176-ot. Kettejük belső vetélkedéséről később is sok szó esett, a kérdést Thékes István is feszegette, amikor 1991-ben a Hélia szálló halljában többórás interjút készített Puskás Ferenccel, aki ekkor már csak legyintett a felvetésre. Miként munkatársunk felhívja rá a figyelmet, a később a Real Madridban csillogó csapattárs legszebb elismerését Sebes Gusztáv A magyar labdarúgás című könyvének vonatkozó fejezetében olvashatjuk, amelyben Puskás Ferenc értékeli az 1954-es világbajnokságot: „Egy játékos életében csak ritkán fordul elő olyan alkalom, amikor együtt láthatja a labdarúgás élmezőnyét. Andrade és Schiaffino, Julinho és Didi, valamint Fritz Walter játéka bámulatos volt. A sok kiváló játékos közül is kiemelkedett azonban Kocsis Sanyi. Nemcsak a torna legeredményesebb, hanem technikailag legképzettebb és legjobb csatára volt.”