Ötven évvel ezelőtt játszotta madridi búcsúmeccsét Puskás Ferenc

 

„Kikapott a Tiszaszederkény” – hirdette a vaskos cím a Népsport második oldalán 1969. május 27-én. Előző nap Madridban fényes futballünnepet rendeztek Puskás Ferenc tiszteletére, az aktív játékot 1966-ban befejező, akkor 42 éves magyar csatárt búcsúztatta Real Madrid–Rapid Wien díszmérkőzéssel a spanyol közönség. A kiemelt nemzetközi érdeklődéssel kísért sportesemény a tiszaszederkényiek váratlan botlásával ellentétben nem lépte át a magyar sportlap korabeli szerkesztőinek ingerküszöbét, az újságban hiába keresünk róla beszámolót. Persze ezen nincs mit csodálkozni, kilenc évvel korábban, a magyar futballtörténelem legnagyobb egyéni alakításának másnapján is csupán ennyi jelent meg a 140 ezer ember előtt vívott glasgow-i Real Madrid–Eintracht Frankfurt (7:3) BEK-döntőről: „A hét gól ellenére a német kapus volt csapata egyik legjobb játékosa. Góllövő: Puskás (4, egyet 11-esből), Di Stéfano (3), ill. Kress, Stein, Lindner”.

Az országnak az 1956-os forradalmat követő hullámmal, a Honvéd európai, majd dél-amerikai túráját követően hátat fordító kispesti klasszis idehaza megbélyegzett személy lett, akinek – Kocsis Sándorhoz, Czibor Zoltánhoz hasonlóan – még a nevét sem igen tűrte el a sajtóban a kommunista rendszer. Némi enyhülést éppen a búcsúmeccset követő, 1970-es év hozott, amikor már a tizenhét évvel korábbi londoni angol–magyar évfordulóján megjelenhetett egy rövid cikk az Aranycsapatról: „»Az évszázad mérkőzése« a magyar labdarúgás hatalmas sikerét hozta. Válogatottunk Londonban 6:3 arányban legyőzte Anglia csapatát, góljaink közül Hidegkuti hármat, Puskás kettőt, Bozsik pedig egyet lőtt.”

Ha csak áttételesen is, de az említett 1969-es lapszámban is találunk emlékezést a Puskás Ferenc vezette ötvenes évekbeli magyar válogatottra, mégpedig Eric Batty, a World Soccer magazin szerkesztője révén, aki a néhány nappal korábbi Magyarország–Csehszlovákia (2:0) mérkőzésről fejtette ki kritikus véleményét (egy évet tévesztve elbeszélésében): „Elkövettem azt a nagy hibát, hogy ideutazásom előtt megnéztem filmen a 15 év előtti angol–magyart, amely, mint ismeretes, 6:3-as magyar győzelemmel végződött. És ha látom, mindig nosztalgiám van a »játék« után, még akkor is, ha olyan nagy tétre megy a mérkőzés, mint ez a vasárnapi is volt. Sok idegeskedés, küzdelem, kapkodás, s csak néha »ajándékba« játék – ez kevés. Sokan ma azért mennek ki szurkolni, hogy lássák az »ászokat«. És milyen könnyű csalódni bennük. Vajon Albert úgy játszott, mint ahogy azt várták tőle?”

Ami a madridi mérkőzést illeti, az addigra már tisztes pocakot eresztő Puskás Ferenc sem csillogott teljes pompájában („Nem futott sokat” – fogalmazott udvariasan a tudósító), ám a gálamérkőzésen így is őt ünnepelte az alkalomra összesereglett 75 ezer ember. Mindent elárul a fellépés jelentőségéről, hogy a Santiago Bernabéu Stadionban két nappal később lebonyolított Milan–Ajax (4:1) BEK-döntőn kevesebb mint feleannyi – hivatalosan 31 782 – érdeklődő tette tiszteletét.

„Az öreg Pancho elégedetten gondolhat a tegnapra, derült volt az égbolt, szikrázott a nap, mintha minden részlet a kedvéért állt volna össze” – írta az ABC című spanyol napilap a Real Madrid 4:2-es győzelmét hozó összecsapás másnapján. A madridiak a Betancourt – Calpe, De Felipe, Sanchis – Zoco, Pirri – José Luis, Amancio, Grosso, Puskás, Gento tizeneggyel álltak fel, az osztrák ellenfél a Fuchbicheler – Skock, Glechner, Eigenstiller – Fak, Flogel (Kaltenbruner) – Lindman, Fritsch, Grausam, Bjerregaard, Sondegaard összeállításban játszott. A tudósítások szerint Puskást menet közben Manuel Velázquez váltotta, a magyar futballcsillaggal nagyon szerettek volna „gólt rúgatni” a csapattársai, próbálkozásaikat azonban nem koronázta siker. A kezdés előtt a stadion díszpáholyában fogadta őt Juan Antonio Samaranch sportminiszter, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság későbbi elnöke, José Solís Ruiztól, a spanyol munkásszakszervezet elnökétől pedig állami kitüntetést vehetett át. Szép gesztus volt a házigazda klub részéről, hogy bár a klub íratlan szabályai szerint tízéves Real-szolgálattal lehetett kiérdemelni a kiváltságot, Puskás Ferencnek nyolc és fél évnyi madridi játék után is átengedték a búcsúmérkőzés anyagi hasznát. A hárommillió pesetás bevételből kifizették a Rapid fellépti díját és a rendezés költségeit, a maradékot kínálták fel a búcsúzó futballistának.

A spanyol média beszámolója szerint ott ült a lelátón „dona Margit” is, vagyis Bíró Margit, a játékos 65 éves édesanyja (az édesapa, idősebb Puskás Ferenc 1952 júniusában elhunyt). Felvetődik a kérdés, vajon miért éppen a Rapid Wien lépett pályára ellenfélként – a választ az ABC napilap aznap közölt Puskás-interjújából tudjuk meg. Mivel az 1968–1969-es idényben éppen a bécsi vetélytárs verte ki a BEK-ből a Real Madridot (a nyolcaddöntős párharcban egy győzelem és egy vereség után 2:2-vel, idegenben lőtt góllal jutott tovább), a spanyol fővárosban kiváló alkalmat láttak a visszavágásra, és miután az egyesület vezetői egyeztettek a főszereplővel, meghívták az osztrák labdarúgás emblematikus csapatát.

Érdemes beleolvasni az említett interjúba, amelyben szó esik Puskás pályafutásának kezdeteiről, külföldre költözéséről és arról is, miként kereste meg a Real Madrid a Santiago Bernabéu elnök jobbkezének számító Raimundo Saporta révén. „Olaszországban voltam egy Bologna–Milan meccsen, amikor Östreicher Emil felhívott, hogy éppen don Raimundo Saporta társaságában van, aki kérdezi, hogy szeretnék-e a Real Madridban játszani. »Hogyne!« – vágtam rá. Találkoztunk, két perc alatt megegyeztünk. Beilleszkedni nem volt nehéz, a futball nyelve egyetemes, megértéséhez szavakra sincs szükség.”

(A spanyol szövegek fordításáért köszönet Smahulya Ádám kollégának.)