Szibéria csillagai – hihetetlen futballtörténetek az I. világháborúból

Felbecsülhetetlen sporttörténeti értékű, korábban teljes egészében sohasem közölt fényképsort bocsátott a Nemzeti Sport rendelkezésére a Politikatörténeti Intézet levéltára az első világháború oroszországi hadifogolytáborainak sportéletéről (a fotók Vándor Ferenc hagyatékából kerültek elő).

A témát kutató Kaba Eszter főlevéltáros segítségével és a korabeli sajtóforrásokat, személyes visszatekintéseket felgöngyölítve igyekeztünk a cári birodalom mélyére hurcolt sok százezer magyar hadifogoly sportemlékeit, a szerény eszközkészlettel épített pályák jellemzőit, a zord körülményekhez igazodó versenyek részleteit megismerni. Mivel az eddig méltatlanul homályban hagyott terület különleges történetek ritka bőségével szolgál, úgy határoztunk, két részben számolunk be a kutatás eredményeiről. Jelen cikkben a száz éve lezárult, ám a hazájuktól messzire hurcoltak életét sok esetben még évekig terhelő Nagy Háború oroszországi fogolytáborainak labdarúgására összpontosítunk, a jövő hét szombati Hosszabbítás-mellékletben pedig az egyéb sportágak kerülnek terítékre.

A Politikatörténeti Intézet főlevéltárosa régóta foglalkozik a témával, vizsgálta a bécsi levéltár anyagait (feltárt ismereteit egyebek mellett az általa szerkesztett „Hadszíntér és hátország" honlapon, valamint A Nagy Háború blogon publikálta), szakértő útmutatásai nyomán próbáljuk teljessé tenni a történeti munkák adataiból, újságok hírfoszlányaiból, Oroszországot megjárt foglyok emlékeiből kirajzolódó képet.

Mivel a szibériai táborokról – részben a későbbi Gulag-táborok és a második világháborús olvasmányélmények miatt – a legtöbbeknek előbb ötlik fel a számos kegyetlenség, embertelen szenvedés, mint a békésen focizgató barakklakók idilli szórakozása, fontos tisztázni: bármily lélekromboló és kilátástalan volt is az otthonuktól több ezer kilométerre sodródott hadifoglyok helyzete, az első világháború idején többségüknek viszonylag civilizált bánásmódot biztosítottak az akkortájt még tekintetbe vett, vonatkozó nemzetközi egyezmények.

„A hadifoglyok jogairól szóló 1907-es, Oroszország által is elfogadott hágai konvenciót a világháború kitörése előtt, 1913-ban a magyarok is ratifikálták – világítja meg a hátteret Kaba Eszter. – Alapelv volt, hogy a hadifogollyal úgy kell bánni, mint a saját katonával, vagyis kötelező biztosítani számára az ellátást, az élelmezést, a kapcsolattartást a családdal, sőt ellátmányt is kell neki fizetni. A tiszti és a legénységi foglyokat sokszor már a táborba szállításnál szétválasztották, más megítélés alá kerültek, külön szabályok vonatkoztak rájuk. A tiszteket nem lehetett dolgoztatni, csak a legénységi táborok lakóit vitték gyárakba, üzemekbe, mezőgazdasági munkákra. Ez a magyarázata, hogy sportélet szinte csak a tiszti táborokban alakult ki."

KATONAESKÜVŐ A VILÁG VÉGÉN

Nyilvántartások híján nehéz pontos adattal szolgálni arról, hány magyar hadifogoly került az első világháború során Oroszországba. Becslésekre hagyatkozik Petrák Katalin történész is, amikor az Emberi sorsok a 20. században című könyvben leírja, az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregéből 2 110 000 ember került cári fogságba, az orosz vezérkar 1917. őszi megállapításai pedig 500–600 ezer magyar hadifogolyról szólnak. Noha 1918 márciusa, a breszt-litovszki béke megkötése után a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével tömegesen tértek haza a hadifoglyok, százezrek rekedtek kint még évekre, évtizedekre vagy akár halálukig, sok esetben bizonytalanságban hagyva családjukat, esetleg újraházasodva oroszországi lakhelyükön.

Emlékezhetünk a magyar irodalom szívbe markoló remekművére, Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényére, vagy felidézhetünk egy futballhírt a Sporthírlapból 1919 őszéről: „Weinber József, az FTC hajdani kapusa, Weinber Jánosnak, a zöld-fehérek sokszoros válogatott játékosának testvérbátyja, az orosz hadifogságban, Szibériában megnősült. Egy orvos leánya lett a felesége."

Szélsőséges példa, ám jellemző a távol maradottak sorsának kiszámíthatatlanságára a Nemzeti Sport 1940. július 15-én közölt cikke, amelyben beszámol Koppány György hazatéréséről – 24 évnyi távollét után... A 33 FC cserekapusa 1916-ban esett fogságba, 1920-ban pesti újsághirdetésben kerestették a túlélésében kitartóan reménykedő szerettei, nem sejtve, hogy a Szibériában töltött évek után Sanghajba sodorta az élet, ahol a kínai labdarúgás úttörőjeként sokáig védett a helyi Tengerészmérnökök Futball Clubjában.

Különleges kihívás néhány mondatos cikkrészletekből kikövetkeztetni egy-egy futballista útját szem elől vesztésétől távoli viszontagságain keresztül örömteli hazaérkezéséig, és ritka, hogy egy-egy játékosnál pontosan visszanyomozhatók az állomások. A kivételek egyike a BTC 1886-ban született, háromszoros válogatott támadója, akinek eltűnéséről 1914. december 14-én értesült a közvélemény. „Késmárky Ákos, a BTC kitűnő csatára, a kinek pompás humoráért éppen úgy rajongtak football-társai, mint katonabajtársai, orosz fogságba került.

Késmárky számos ütközetben vett részt a szerbek és az oroszok ellen" – írta a Sporthírlap, amely majdnem hét évvel később, 1921. szeptember 12-én az örömhírt is tálalta: „Késmárky Ákos, a BTC volt válogatott csatárjátékosa, aki még a háború elején, 1914-ben esett orosz fogságba, hazajött és jelenleg a csóti táborban van. Pénteken este jött meg a telefon értesítés az MLSz-be és a hír általános örömet keltett, mert a népszerű »Dudus«-t mindenki szerette. A fogságban állandóan futballozott és így most nagy hasznára lesz a piros-fehérek csatársorának."

Nem tévedés, egy egész más jellegű forrás is tanúsítja, hogy Budapesttől majdnem négyezer kilométerre, az omszki hadifogolytáborban valóban tovább űzte szeretett sportágát a játékos. A későbbiekben még többször idézett, a témában alapműnek számító Hadifogoly magyarok története című, 1930-ban kiadott kötet (Baja Benedek, Lukinich Imre, Pilch Jenő és Zilahy Lajos szerkesztésében) ír róla, igaz, hibás keresztnévvel:

„A tiszti tábor magas távírópóznák sűrű erdejével körülvett, meglehetősen tágas udvara kisebb méretű labdarúgó-pályával vetekedett. Magyarok, osztrákok és csehek voltak itt együtt, akik között nem egy kiváló sportember is akadt. Többek között itt raboskodott már 1915 tavaszán, a háború előtti idők nagyszerű magyar csatára: Késmárky Károly (BTC), a szintén magyar, de a prágai DFC színeiben játszó Róth, a magyar nehézsúlyú boxbajnok: Strausz (MTK), a távolugró és sprintbajnok Lichtenecker László (BEAC)."

HÓNAPOKIG BOLYONGÓ, ÜLLŐI ÚTRA CÍMZETT LEVÉL

Kaba Eszter elárulja, kutatásai során sokszor az volt a benyomása, hogy a hadifoglyok a kietlen oroszországi környezetben, a táborok zord keretei között próbálták megidézni a békebeli hangulatot, amit hátrahagytak a Monarchiában. Alátámasztja megfigyelését az említett könyv berezovkai táborról szóló részlete (itt rendhagyó módon nem a tiszti, hanem a legénységi részleg volt aktívabb a futballban).

„A tiszti táborban is volt ugyan futballcsapat, sőt pálya is, amelyen tribün is állott. A pálya mentén emelkedett egymás mögött hét sor fapad, ahol közel 1000 néző számára volt ülőhely. A pálya maga ideális, jó füves talajú volt. Minden zászlóaljnak több csapata volt és közülük a legjobb játszott a bajnokságért. Az 5. zászlóalj bajnoki csapatában játszott a többszörös magyar válogatott játékos, az FTC Bródyja is. A bajnokságok befejezése után kerültek sorra a válogatott mérkőzések. Ezek között az osztrák–magyar játszotta a legnagyobb szerepet. Ugyanolyan tüzes hangulatban folyt le ez a mérkőzés, mintha csak Pesten, az Üllői úton, vagy Bécsben, a Hohe Wartén került volna lebonyolításra."

Valóban az FTC nyolcszoros bajnok futballistája, a 17-szeres válogatott Bródy Sándor volt a tábori futball vezéralakja, tanúsítja ezt egy Budapestre küldött, 1919 októberi levél is.

„Üzenetet kapott a Ferencvárosi Torna Club az Ob szirtes partjáról. Tízezer mérföldet utazott, hónapokig bolyongott a levél, amíg megjött Szibériából. Azt írta benne Schlosser József, az FTC derék atlétája, hogy összetartanak, még Szibériában is összetartanak az FTC-fiúk. És esténként, ha sejtelmesen, ezer ismeretlen, idegen csillagával, ezer riasztó, idegen hangjával rájuk borul az éjszaka, összebújnak s hazagondolnak, az édes otthonról suttognak, halkan és meghatottan a klubjukról beszélgetnek. Diadalokról emlékeznek meg és eljövendő dicsőségről álmodoznak. S a »Fradival« a szívükben alszanak el. Összetartanak az FTC-fiúk s még Szibériában is Bródi Sándor közöttük a kapitány, ő tartja a rendet és a fegyelmet s ő viseli ott is a gondjukat. S bizonnyal ő lesz a vezetőjük tavasszal is, amikor útra kelnek s át Bajkálon, keresztül az Urálon hazajönnek az FTC-fiúk."

Hiába tette közzé a Sporthírlap 1920. július 12-én, hogy „...hat évi távollét után hazavergődött végre az FTC nagyszerű kapitánya, Bródi Sándor is, aki Przemysl elestével került orosz fogságba", az egy évvel későbbi cikk szerint idehaza nem méltányolták áldozatait, kénytelen volt Svédországban edzői munkát vállalni.

„Teljesen elkeserítették őt az itteni viszonyok s ő, aki alig egy éve jött vissza orosz fogságból, a nagyon nekikeseredett ember hangján mondotta: »Nagyon messziről jöttem haza, de most messze, nagyon messze igyekszem ismét elmenni«. Hogy mi volt az oka elkeseredésének, azt inkább sejteni, mint tudni lehet. Azt mondják a környeze­tében, hogy sem egyesülete, amelyen pedig szíve egész melegével csüggött, sem a magyar sport egyeteme nem becsülte meg ezt a kitűnő öreg játékosát."

De térjünk vissza Oroszországba, az egyik legnépesebb és legnagyobb kiterjedésű táborhoz, a krasznojarszkihoz, amelyhez az első hadifogoly egyesületek megalakítása fűződik. Stessel Ernő Hadifoglyok élete Szibériában című 1925-ös összeállításában állítja, 1916-ban már nem kevesebb mint 33 sportklub működött itt a tiszti táborban, közülük jó néhány a hátország igazi egyesületeinek nevét viselte, saját jelvénnyel, zászlóval büszkélkedett, szabályos szakosztályokat működtetett.

„A korai települők nagyon hamar megalakították az első sportklubot, az AFC-t, vagyis az Ázsiai Football Clubot – olvasni a Stessel-féle forrással összecsengő Hadifogoly magyarok története című könyvben. – Alakítását magyar sportemberek kezdeményezték. Eleinte csupán kisebb csoportok alakultak, amelyek reggelenként szabadgyakorlatokat végeztek a tábor nyugati oldalán levő téglák halmaza között. Ezt is természetesen csak a nyári hónapok alatt s többnyire ímmel-ámmal végezték. Mikor aztán megjött az ősz, teljesen megszűnt minden sportolás.

Mire aztán 1916 tavasza megjött, akkor már a meglevő AFC mellett a magyar viszonyok hű kopírozásával megalakult a MAC és a 33 FC is. Az osztrákok ugyanekkor a Theodor Körner Klubbal léptek a nyilvánosság elé, sőt a germánok és a török tisztek száma is annyira megszaporodott, hogy a Reichsdeutscher AC és a török sportklub is életjelt adott magáról. Három nagy pálya is készült. A tábor közepén a MAC és az AFC, illetve 33 FC pályája állott. A futballpályát rendes futópálya vette körül. Az osztrákok pályája kisebb méretű volt és azon inkább csak szórakozás jellegű labdarugdalódzás folyt."

MÉG A VÁROSI NÉP IS A MAGYAROKAT LESTE

Ami a nemzetek közötti mérkőzések erőviszonyait illeti: mint az osztrák fölényt mutató berezovkait leszámítva talán minden oroszországi hadifogolytáborban, Krasznojarszkban is a magyarok dicsőségétől volt hangos a futballpálya (tegyük hozzá, némi elfogultságra adhat okot, hogy forrásaink magyar nyelvűek).

„Csak annyit említünk meg, hogy a magyar sportolók sohasem hoztak szégyent a magyar névre, bármilyen nemzetiségűvel akadtak is össze. Játszottak egymás ellen, majd osztrákok, németek és törökök ellen. Honvédek és közösök, gyalogosok és huszárok, magyar huszárok és germán huszárok sorra megmérkőztek. Minden elképzelhető kombinációt elkövettek, úgyhogy még az oldboyok, sőt némely főtekintély legnagyobb megbotránkozására, még a törzstisztek is beálltak egyszer a labdarúgók táborába" – ad számot az erősorrendről az 1930-as forrás, részletesen taglalva az 1916 nyarán, Szent István király ünnepe (augusztus 20.) és Ferenc József király születésnapja (augusztus 18.) alkalmából rendezett, tizenegy napon át tartó, afféle tábori miniolimpiának tekinthető sportvetélkedő részleteit.

A futballtornán hat csapat vett részt, fennmaradt az utókornak a játékosok névsora is, köztük olyan sportban ismert alakoké, mint Az ujkori atletika története című kötetet összeállító Misángyi Ottóé, a békeidőben a MAC intézőjeként dolgozó Lipovecz Aurélé vagy egy Szüsz nevű csapattagé, aki minden bizonnyal az egyaránt fogságba esett Szüsz Lajos játékvezető, Szüsz Félix 33 FC-csatár testvérpáros egyik tagja. A rangos tábori versenyek társadalmi eseménynek számítottak a helyi lakosok körében is.

„A tiszti sportünnepélynek nagy sikere volt. Még a városból is kijöttek az oroszok. A nagy nyilvánosságra való tekintettel, no meg arra, hogy az oroszokon kívül ott volt a tábor minden épkézláb embere, magyarok, osztrákok, germánok és törökök, az eredményeket is négy nyelven mondották be: magyarul, németül, törökül és oroszul."

„HA MÁR HAZATÉRTÉL, KÉT HÉT MÚLVA FTC–MTK”

A háború utolsó évére alábbhagyott a sportlelkesedés a nagy krasznojarszki táborban, a közelgő hazatérés lehetősége türelmetlenséget szült, az egyre csökkenő fogolylétszám megcsappantotta a sportolók körét is. 1918 nyaráról már csak egy magyar honvédek–közös hadseregbeli tisztek oda-vissza vágós mérkőzésről (2:2, 1:1) maradt feljegyzés:

„A tábor létszáma nap-nap után fogyott. Mást sem lehetett reggelenként hallani, minthogy ma ebből a barakkból, holnap amabból szöktek meg ennyien és ennyien. Mire a sportolásra alkalmas idő elérkezett, kisült, hogy a tábor régi sportemberei legnagyobbrészt eltűntek. Ez szinte természetes volt. Hiszen a sportemberek nagyobb ügyességükben, nagyobb erejükben bízva, magukra merték vállalni azt a kockázatot, amit a szökés jelentett."

A következő télen már csak a novonyikolajevszki táborból érkező újabb foglyok pezsdítették fel a futballéletet, egyúttal beindították az otthoni „játékosszipkázás" gyakorlatát a helyi MAFC és 33 FC képviselőinél. Hiába, a Theodor Körner SC, a Novo-Nikolajevszki SE, valamint az újonnan alakult Hadifogoly TSE-vel kiegészülve közeledett az ötcsapatos bajnokság rajtja, muszáj volt erősíteni (a felbukkanó nevek alapján igen kelendő lehetett Faragó Béla, az NSC korábbi játékosa és Mészáros József, a BTC békebeli válogatott balszélsője). A Novonyikolajevszkből áttelepítettek között számos magyar sportoló tiszt akadt, a távol-szibériai város sportéletében meghatározó szerepet töltött be a helyi magyar sportegyesület.

Meríteni volt honnan, az ottani csapatot kivétel nélkül valós futballisták alkották: Török (MAC) – Freiwirth (III. Ker. TVE), Ocskay (MAC) – Marcinkó (Kolozsvári EAC), Szűcs (MAC), Horn (Soproni AFC) – Farkas (Győri TE), Csató (Budapesti EAC), Pataki (FTC), Marcinkievic (Kolozsvári EAC), Hubay (Kolozsvári EAC). A félelmetes erejű novonyikolajevszki magyar hadifogoly-válogatott ütőképességét jelzi, hogy az osztrákok alakulatát négyszer egymás után legyőzte, összesen 19:1-es gólaránnyal (7:0, 5:1, 1:0, 6:0).

A tizenegy név közül a legveretesebb egyértelműen Pataki Mihályé, az FTC 1893-ban született, 24-szeres válogatott csatáráé, aki a Nemzeti Sport 1930. április 9-i számában közölt visszaemlékezésében szót ejt a magyar–osztrák tábori rivalizálásról, a külön honvéd és tiszti csapatot is kiállító magyar foglyok intenzív futballéletéről, a pályán is vaskemény székely tisztek bicskáiról, az ellentétek szülte lovagiassági ügyekről és a durva szórakozást rosszalló táborparancsnokság futballtilalmáról. Innen ismerjük személyes történetét is:

„Hét hónapi frontszolgálat után karácsonykor éppen a szabadságomat töltöttem itthon, amikor hirtelen bevonultattak, s két hét múlva a nagy Bruszilov-offenzívában fogságba estem. Először az Urálban, aztán Szibériában Novo-Nyikolajevszkben voltam táborban. A fogságban egyedül a futball adott szórakozást. Mostohán és keveset, az igaz, mert az északi tél miatt csak két hónapos volt a nyár, de alig vártuk a májusi enyhülést. 1918 áprilisában próbáltam első ízben szökni. A csehek azonban – futballista hírem és arcom alapján – felismertek és lefogtak. Három nap múlva újra szöktem s mikor egy hónapi vergődés után Lengyelországba jutottam, első dolgom volt, hogy szülőimnek és az FTC-nek táviratozzam. Hazaérkezve, azzal fogadtak: »Jó, hogy jössz; két hét múlva itt az FTC–MTK-meccs, játszani fogsz!«"

AZ IGAZI RANGADÓN A KATONAI FOKOZAT SZÁMÍT

A színházi és zenei előadások mellett a sport, kiváltképp a futball tartotta a lelket a többi, eddig nem említett oroszországi fogolytábor lakóiban is. Krasznaja-Rjecskában a barakkok csapatai játszottak egymással, az eseményekről a helyben szerkesztett Krasznaja-Rjecskai Sportújság számolt be, és bár sajnos nem maradt belőle példány, egyéb forrásokból tudjuk, hogy a bajnokságot a Törekvés, a szövetségi díjat a Sirály nyerte meg.

Pervaja-Rjecskából a közeli Vlagyivosztok lóversenypályájára járt ki a magyar csapat játszani, itt a helyiek és a németek válogatottját is felülmúlta, a csehektől viszont vereséget szenvedett. Habarovszkban helyhiány miatt csökkentett létszámú, kispályás együttesek csaptak össze (legtöbbször a külön egységet alkotó A és B táboré), Asztrahánban a nyári melegben a Volga habjaiban hűsítették magukat a mérkőzésen kiizzadt játékosok, Irbitben az Extra Hungáriám SE saját újságot szerkesztett Sportlap címen, de folyt a játék Szpaszkojéban és a turkesztáni táborokban is.

Ám a legkülönlegesebb ütközeteket kétségtelenül a távol-keleti Razdolnoje pályáján vívták.

„Ebben a táborban találták ki a világ legérdekesebb futballmérkőzését, az úgynevezett udvariassági mérkőzést. Két csapat állt egymással szemben; mindegyik csapatban a kagyet nyet oficér-től kezdve egészen a nagytekintélyű ezredesig minden rang képviselve volt. Ha a labda századosnál volt, a rangban alacsonyabb tőle el nem vehette, ha ellenben magasabbrangú közeledett az alacsonyabb rangban levőhöz, akinél történetesen a labda volt, utóbbinak kötelessége volt bokát összevágni, magát meghajtani s udvariasan eltűrni, hogy a magasabbrangú a labdát tova vigye."

Rangjelzéstől, földrajzi helytől függetlenül általános tapasztalat, a labdarúgás összekovácsolta a szibériai fogságra kárhoztatott katonákat, értelmet adott küzdelmekkel teli, fogcsikorgatva viselt mindennapjaiknak, és a nehézségek idején vívott mérkőzések élménye magyar földre jutva is elkísérte a hazatérőket. Igaz, amikor a Sporthírlap a háború befejezte után hat évvel, 1924 augusztusában beszámolt a Margitszigeten rendezett, Volt hadifoglyok–MAC (1:1) barátságos mérkőzésről, nem tért ki azokra a tízezrekre, akik még mindig Oroszország mélyén sínylődtek, netán soha többé nem léphettek pályára.

(Köszönet Hegyi Tamás kollégának a cikk összeállításához nyújtott segítségéért.)