Majd százéves focicipő a fradista mártír hagyatékának fő ékessége

Tóth István 1891. július 28-án Budapesten született, vasutascsaládban. Édesapja, Tóth Dezső szép karriert futott be az államvasutaknál, főtanácsosi címig vitte. A kis Pistát keresztanyja nevezte el Potykának, s a név annyira rajta ragadt, hogy már a fiúk is így szólították a grundon, amelyen szíve szerint naphosszat rúgta volna a labdát. „Az idők folyamán a k betű kikopott a névből, és az egyszerűbb kiejtés miatt Potya lett a Potykából” – emlékezett vissza az érintett évekkel később.

A Keleti pályaudvar melletti úgynevezett „nyolcházban” nevelkedő, eleinte annak grundcsapatában futballozó Poty(k)a 13 évesen igazolt a kor első számú klubjába, a BTC-be, amelyben két évet töltött el. Az ifjúsági és az I/B-gárdában lépett pályára, a nagycsapatban sohasem, na, persze, még csak tizenöt éves volt. Egy csoport kivált a bajnoki küzdelmeket 1905 óta bojkottáló BTC-ből, és megalapította a Nemzeti SC-t, hősünk is velük tartott. 1906 nyarát írtuk.

1908 októberében még csak kerettag volt, a következő év májusában viszont már be is mutatkozott a válogatottban (amelyben 19-szer játszott összesen). 1909-ben másodosztályú bajnok, 1910-ben az első osztály bronzérmese volt a nemzetisekkel. Közben a tanulást sem hanyagolta el. Fő mentora Kacsóh Pongrác, a VIII. kerületi állami főgimnázium matematika–fizika szakos tanára, aki zeneszerzőként, zenepedagógusként, a János vitéz dalszerzőjeként vált ismertté. A tízes években a Műszaki Egyetem hallgatója, műegyetemistaként is vett részt az 1912-es nyári játékokon, bár egyik mérkőzésen sem szerepelt. Akkor már a Ferencváros tagja volt – 1912. június 5-én lépett át az NSC-ből a zöld-fehérekhez.

(Ifj. Tóth István, az unoka, aki az év elején az NSO rendelkezésére bocsátotta a hagyaték tárgyairól, dokumentumairól készült fotósorozat néhány darabját, és aki most lapunknak is megengedte a fotózást: „Nagyapám élt-halt a Ferencvárosért, és a klub is rendkívül tisztelte őt. Évtizedek alatt számos díjat, kitüntetést kapott, és ezeket gondosan őrizte, sőt ereklyéi még a halála után sem kallódtak el. Egy részük már jó ideje az én birtokomban van, a lakásomban. A Fradi Múzeum munkatársai megnézték a relikviákat, és úgy ítélték meg, olyan értékesek és különlegesek, hogy érdemes ezekből egy kiállítást tető alá hozniuk. Olyan kiállítást szeretnének nyitni jövőre a nagyapámról, amilyen Albert Flóriánról is látható az Üllői úton.”)

Tóth István futballtudása az FTC-ben teljesedett ki. „Abszolút kétlábas, aki a csatársor minden posztján szerepelt a válogatottban. Zömök, tömzsi alakjához képest feltűnően gyors volt, ezért kedvelte inkább a szélső posztot. Biztos labdakezelés és átlagon felüli rúgótechnika jellemezte. Sziporkázó, ötletes, olykor derűs játéka ellenére ízig-vérig csapatjátékos volt. Mindezekhez feltétlen sportszerűség és kedves egyéniség járult. Nem csoda, hogy a közönség bálványozta” – írta Papp Károly sporttörténész 1980-ban a Históriában.

Nemcsak a futballpályán volt univerzális, a magánéletben is sok mindennel foglalkozott, és sok mindenhez értett. Bár sohasem tanulta, jól zongorázott és szájharmonikázott. Belekóstolt a tejkereskedelembe, és filmvetítő-tanfolyamot elvégezve mozigépész-képesítést is szerzett. A mérnöki oklevele mellé – az első világháború után ugyanis sikerült lediplomáznia, mint a Nemzeti Sport meg is írta 1929 őszén szerkesztőségi üzenetében.

(„Egyszer én is olvastam a nagyapámról, hogy nem szerzett mérnöki képesítést, ám ez nem igaz, igenis elvégezte az egyetemet, és lediplomázott. Erre már az első világháború után került sor, miután az ezredével megjárta az olasz frontot, az isonzói csatákat…”)

Potya 1915 tavaszán vonult be, többször járt az olasz fronton, meg is sebesült, de nem súlyosan. 1918 októberében hadnaggyá léptették elő. Ez az esztendő fordulópont lehetett volna karrierjében, 1918 első felében ugyanis – ez nem köztudomású – átigazolás alatt állt a nagy rivális MTK-hoz, ám meggondolta magát, és maradt a zöld-fehéreknél. Náluk is fejezte be játékos-pályafutását 1926-ban. Akkor már több mint egy éve trenírozta a gárdát amatőr alapon azt követően, hogy az addigi edző, a nemkülönben nagy Fradi-szívű és szomorú sorsú Bródy Sándor összerúgta a port Szigeti Imrével, az FTC alelnökével.

A profi Ferencváros kispadján eltöltött négy esztendő edzői pályafutása legszebb időszaka volt: bajnoki cím 1927-ben és 1928-ban, majd két ezüstérem, közben két Magyar Kupa-győzelem, továbbá a Közép-európai Kupa elnyerése 1928-ban. Nem beszélve a híres-neves 1929-es dél-amerikai túrán aratott fényes, 3:2-es diadalról Uruguay, vagyis az olimpiai bajnoki címvédő és a majdani (1930-as) világbajnok ellen!

Futballtörténeti adalék: Potya mester igazolta le az Olaszországból hazatérő – és a Hungária útról eltanácsolt! – Bukovi Mártont 1926 nyarán, és az ő kezei alatt mutatkozott be a zöld-fehér klub első csapatában Rázsó Mór, Turay József, a súlyos lábtöréséből gyorsan felépülő Takács II József, Toldi Géza, Berkessy Elemér, Táncos Mihály vagy éppen Lázár Gyula, a későbbi Tanár úr is – csupa-csupa klasszis labdarúgó. „Folyton járom azokat az elhagyott kültelki pályákat, ahonnan új katonákat hozhatok a magyar futballsportnak” – nyilatkozta 1927. május 31-én az Újság című lapnak.

1930-tól – újpesti kitérővel, mely során bajnoki címet nyert – éveket töltött Olaszországban, ahonnan hazatérve előbb szaktanácsadója, majd edzője, végül pályaigazgatója lett az Elektromosnak. A válogatott mellett is tevékenykedett az évek során, és a Fradihoz is visszatért rövid időre a negyvenes évek elején. Úttörőnek ismerték: idehaza ő vezetett először edzésnaplót; alkalmazta a bemelegítést és a téli alapozást is.

Élete fő műve mindazonáltal nem a futballpályán íródott.

A náci megszállás után bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, számos sportolót és művészt látott el hamis papírokkal, embereket bujtatott. Baráti köre antifasiszta csoporttá szerveződött, az egykori labdarúgók közül Schlosser Imre, Blum Zoltán, Fogl Károly, Sós Károly, az aktívak közül Bodola Gyula tartozott hozzá.

(„Sokaknak segített elrejtőzni a vészkorszakban. Szívesen látták sok helyen, ismert ember volt, kiterjedt kapcsolati hálóval. A színészek közül Gobbi Hildát meg a Latabár fivéreket bujtatta, de nemcsak hírességeknek, egyszerű embereknek is segített. Sőt kénytelen volt a saját sógorának, az egyébként szintén neves labdarúgónak, edzőnek, Feldmann Gyulának is segíteni, aki a nővérét vette el feleségül. Az üldözöttek hatalmas, négyszintes Telepes utcai házában, valamint különböző ismerősöknél találtak menedéket.”)

A második világháborúban már főhadnagyként szolgáló Tóth Istvánt az úgynevezett Dallam-csoport 47 tagjával együtt hazaárulás vádjával 1944. december 6-án letartóztatták, és két hónapos vallatás, hányattatás után 1945. február 6-án–a kitörés előtt néhány nappal–az akkori BM udvarán (a budai Várban) a Gestapo emberei agyonlőtték.

Idén volt hetven éve, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947-ben a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát adományozta neki és mártírtársának, Kertész Gézának.