„Elfáradtam, fiam, nagyon elfáradtam...”
Az idős férfi ült az ágya szélén, és valahová a semmibe nézett. Mintás, nyári ing volt rajta, amely furcsán festett a kórházi szobában. Ám a lába, a trombózistól, ödémától felpuffadt, vérvörös színű lába jelezte a bajt. Ketten voltunk. Én, a váratlanul betoppanó látogató, valamint a férfi, az egykori híres futballista, aki még az Aranycsapatban is játszott. Néztem őt, az élet viharait, az idő múlását az arcán és a testén viselő férfit. Próbáltam elképzelni, ahogy fut, cselez, kapura lő.
Született: 1929. május 16., Mersevát Posztja: támadó Klubmérkőzés/gól: 296/78 (1948–1961) Válogatott mérkőzés/gól: 12/5 (1953–1957) Klubjai játékosként: Csepel SC (1948–1961) Klubjai edzőként: Kaposvári Rákóczi (1964–1967), Pápai Textiles (1967–1970) Sikerei: vb-ezüstérmes (1954), magyar bajnok (1959) Díjai, elismerései: A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1955), Csepel díszpolgára (2011), Budapest díszpolgára (2014), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2015) |
Próbáltam őt megint fiatalnak és erősnek látni.
„Elfáradtam, fiam, nagyon elfáradtam...”
Meglepő volt a hír, hogy kórházba került. Néhány napja még nyilatkozott, mi több, mosolygott egy fotón, és a kép azt mutatta, hogy jól van, bírja a strapát, megbirkózik az évek rohanásával. Csalóka volt a kép. Néhány nappal később kórházba vitték, mert rosszul lett, és azóta is a dél-pesti egészségügyi intézet lakója a 88 esztendős Tóth II József, az egykori válogatott labdarúgó. Csepel büszkesége a Jahn Ferencről elnevezett kórházban tölti napjait. A nővérek, Gizi meg a többiek már tudják, hogy az a bácsika, aki olykor furcsákat mond, aki többször is felkerekedik és elindul valahová – talán vissza a fiatalságába, és úgy kell elkapni, visszaterelni az ágyához –, Puskás Öcsiékkel együtt rúgta a labdát.
„Józsi bácsi, megismer...?”
S a férfi bólogat, halvány mosoly jelenik meg az arcán. Nem kérdez semmit, inkább csak magának, magában mondja: „Sérült vagyok. Látod, fiam, sérült vagyok. Már nem megy a futball, már régóta nem megy. Pedig de szeretném... De szeretnék újra végigsprintelni a csepeli pályán. De nézd meg, már Kleibán Anti sincs itt velem, üres az ágya...”
Nézek a férfira, s mondanám neki, hogy Kleibán Antal, az egykori csepeli csapattárs, a kiváló fedezet már 2011-ben elhunyt. De felesleges lenne kiigazítani, visszacsalogatni a valóságba. Mert a férfi a rosszullét óta itt, a kórházban a saját világába zuhant. Saját világot teremtett magának, amelyben a múlt keveredik a jelennel, és amely talán megnyugvást jelent neki – a valósággal szemben. Mert a valóságban talán sírna, összeroppanna. A közelmúltban temette el feleségét, élete párját és társát, aki mindig kitartott mellette, s aki talán az egyetlen igazi támaszt jelentette neki. Lélekromboló lehet nyolcvanöt esztendősen egyedül maradni. Szerencsére a fia gondoskodik róla, bejár hozzá. Ha kell, megfogja a kezét, megsimogatja a fejét, s a férfi örül a gyermeknek, hogy aztán újra magába forduljon, és leginkább némán, a gondolataiba mélyedve töltse a napokat.
A csend lett a társa.
„Józsi bácsi, hoztam egy könyvet. Felolvasom magának belőle ezt a rövidke részt: »Kocsis hosszú labdát ad Tóth II-nek, aki viharos erővel száguld a kapu felé. Tóth II hirtelen, éles szögből, tíz méterről nagy erejű lövést küld kapura, Merrick kiüti a labdát, amelyet a lendületből továbbfutó Tóth II közvetlen közelről a kapu jobb sarkába nyom...« Emlékszik az angolok ellen szerzett góljára? Ez volt az ötödik találat Gil Merrick hálójába. És arra emlékszik, Józsi bácsi, amikor a Csepellel BEK-mérkőzést játszott a török Fenerbahce ellen a Népstadionban, és kikaptak három kettőre? Erre emlékszik, Józsi bácsi...?”
A férfi bólogat. Talán valóban emlékszik. Talán valóban emlékképek kavarognak a fejében. Újra látja a csepeli pályát, és újraéli az NSZK elleni első világbajnoki találkozót 1954-ből. Azt a csoportmeccset, amelyet még 8:3-ra nyertek meg a mieink, s amelyen ő is bevette Heinz Kwiatkowski hálóját. Korábban azt nyilatkozta, hogy sokszor álmodik a Svájcban rendezett világbajnokságról, s olyankor mindig azt álmodja, hogy Puskás Öcsi veszi át a kupát, és a mieink nyakába akasztják az aranyérmeket. S amikor felébred, újra és újra átéli a vereség fájdalmát. Soha nem felejtem, amikor Puskásról, Bozsikról, Cziborról és a többiekről beszélt nekem lelkesen, szeretettel, tisztelettel, már-már rajongással. Valami olyasmit mondott, hogy egyikük sem volt igazi sztár, valamennyien kisvárosi vagányok, kültelki srácok, ugyanakkor csodálatos emberek voltak. Mint mondta, a közös csepeli vagy kispesti vacsorákon a politika még véletlenül sem került szóba. Megpróbálták beszervezni, de aztán érvelnie, sőt tiltakoznia sem kellett, mert az ágya fölött ott lógott a kereszt, s tudták róla, gyermekkorábban ministrált, meg azt is, hogy az apja kántor volt.