100 éve született Buzánszky Jenő

Buzánszky Jenő a Dombóvári Vasutasban kezdett futballozni, de nem hátvédet, hanem gyorsasága miatt csatárt játszott. A katolikus gimnáziumban letett érettségi után Budapestre került a MÁV tisztképzőjébe, majd a munka Pécshez kötötte, ezért a labdarúgást a PVSK-ban folytatta. Amikor itteni edzője, Szabó Péter később Dorogra hívta, követte trénerét. A korábban az MTK támadójaként 12 válogatottságig jutó szakvezető úgy ítélte meg, Buzánszky a legendás gyorsaságát – futballkörökben mindenki tisztában volt vele, hogy a 100 métert 11.3 másodperc alatt futja le nem szöges cipőben – hátvédposzton jobban kamatoztathatja.

Az 1947. március 2-án a Győr ellen 2:1-re megnyert mérkőzésen mutatkozott be az NB I-ben, ekkor még támadóként vette számításba Szabó „Petár”, a Dorog–Győr meccsen jobbösszekötőt játszott, az értékelésben ez állt: „Buzánszky sokat dolgozott.” Egyébként 15 mérkőzésen 9 gólt szerzett. Mondjuk, a Dorog kiesett az élvonalból, két évadot a másodosztályban húzott le. De később is volt olyan, hogy a jobbhátvédposztról visszakerült a támadók közé: 1957. október 13-án az 1:1-re végződő Komló–Dorog bajnokin középcsatárként vették számításba. Ekkor már nem volt válogatott, de 1950 és 1956 között 49 alkalommal lépett pályára a legjobbak között.

Az Aranycsapatban!

Buzánszky Jenő 1950. november 12-én a bolgárok ellen 1:1-re végződő szófiai mérkőzésen mutatkozott be a válogatottban, a békeharc kellős közepén a jobbhátvédhelyért küzdött. Ez a poszt a honi futball egyik legjobb bekkjéé, Rudas Ferencé volt, ám a 29. évét taposó védő 1950. március 19-én súlyosan megsérült. A sors fintora, hogy csapattársa és jó barátja, a kapus Henni Géza a Postás elleni Üllői úti mérkőzésen ráesve eltörte a lábát. Annak ellenére volt Buzánszky is esélyes a kettes számú mez viselésére, hogy volt választék. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány kísérletezett Balogh II Sándorral, az újpestiek rutinos jobb oldali védőjével, a honvédos Rákóczi Lászlóval és a Textiles (MTK) jobb-bekkjével, Kovács II Józseffel is. Sebes Szófiában így indokolta döntését:  „A mély, sáros pályán Buzánszky gyorsasága jobban érvényesülhet. Kovács II lassúbb és nehezebben fordul, ezért döntöttem Buzánszky játéka mellett. Különben is elérkezettnek láttam az időt arra, hogy Buzánszky fontos válogatott mérkőzésen bebizonyíthassa képességeit.” Később beigazolódott, gyorsasága miatt ki tudta segíteni a középhátvéd Börzsey Jánost, majd Lóránt Gyulát is. Szófiában már javában formálódott az Aranycsapat, a cserékkel együtt kilencen (Grosics Gyula, Buzánszky, Lantos Mihály, Bozsik József, csereként Zakariás József és Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán) kaptak helyet. A találkozó után Sebes annak ellenére dicsérte, hogy a hazaiak gólját embere, a balszélső Arszen Tocse Dimitrov rúgta. A Népsport sem fukarkodott a szép szavakkal: „Első válogatottsága alkalmával kitűnően mutatkozott be. Gyors volt, sok határozott közbelépésével és biztos rúgásával vonta magára a figyelmet. Feladatát megnehezítette, hogy a legjobb formában levő bolgár csatár, a balszélső Dimitrov ellen kellett játszania, legtöbbször ő került ki győztesen kettőjük párharcából. A keresztezésekre is maradt ereje és ha módja nyílt rá, passzolt is.” Rejtő László, Lukács László, Szepesi György Felejthetetlen 90 percek című könyvében többek között ez állt: „Ennek a találkozónak csak egyetlen jelentős eseménye volt: sikerrel mutatkozott be a jobbhátvéd posztján Buzánszky…”  

Rutinos labdarúgóként utazott 1952-ben Helsinkibe, előtte a Doroggal már Magyar Népköztársasági Kupa-döntőt is játszott, igaz, csapata 3:2-re kikapott a Bástyától. A fináléban nyújtott játékát így értékelte a Népsport: „Eleinte fölényeskedett, szünet után erősen feljavult, s ekkor igen jól játszott.” 

Nyolcszoros válogatottként, Sebes első számú jobbhátvédjelöltjeként várta a tornát, de a románok elleni selejtezőn nem léphetett pályára fogműtétje miatt, Dalnoki Jenő jött át a jobb oldalra. De a többi meccsen Buzánszky játszott. Az aranyéremért vívott találkozó (Jugoszlávia ellen 2:0) után a spotnapilap így értékelte a játékát: „Ezúttal is nagy lelkesedéssel küzdött, gyorsaságával sok nehéz helyzetet tisztázott a magyar kapu előtt. Nagyszerűen alkalmazta a becsúszó szereléseket is (…) egyetlen olyan hibát sem követett el, amelynek jelentős következménye lett volna.”  

Ott volt a római stadionavatón is 1953-ban, amelyen a mieink az Európa-kupáért 3:0-ra legyőzték Olaszországot, és természetesen az Évszázad mérkőzésén is pályára lépett. Nem véletlen, hogy a holland bíró, Leo Horn, aki összesen négy válogatott találkozón is láthatta jobbhátvédünket, ezt mondta róla: „(…) megbízható, gyors, kemény játékos. Minden szükséges hátvédtulajdonsága megvan.”  

Buzánszky Jenő társadalmi szerepvállalása, közéleti tevékenysége kiemelkedő. Fontos feladatának tekintette az Aranycsapat hagyományainak ápolását, neki köszönhető az Aranycsapat Testület megalakulása. Az Emberi Méltóság Tanácsa alapító tagja volt, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat sportbizottságának elnöke. Odaadó hittel, sohasem lanyhuló energiával ápolta sporttörténelmünk és hőseink emlékét, rengeteget tett a külhoni magyarságért: évente többször is ellátogatott a Székelyföldre, a Partiumba, Kárpátaljára, Felvidékre vagy az Őrvidékre. Büszke magyarként szószólója volt a nemzetegyesítésnek, ennek eléréséhez a sportban páratlan lehetőséget látott. Az Ovi-Sport Közhasznú Alapítványt 2011-ben azért hozta létre, hogy az óvodás gyerekek testi-lelki fejlődésének egyensúlyát szem előtt tartva egy egészségesebb, önmagát és társait szeretni, elfogadni tudó generáció nevelését célozza meg.

Az 1954-es svájci világbajnokságon sem ment neki rosszul, az Uruguay elleni elődöntőben „nagyon jól lefogta a veszélyes Borgest, szívósan harcolt. Neki külön érdeme, hogy amikor átjátszották, akkor sem állt meg, hanem visszafutott és igyekezett beavatkozni a játékba”. Buzánszky Jenő azon kevesek egyike, aki a döntőben is jó teljesítményt nyújtott. A Népsport szerint: „Nagyon sokat volt játékban, a védelem legjobbja volt. Rengeteg alkalommal mentett szorongatott helyzetben lábbal és fejjel egyaránt. Óriási lelkesedéssel harcolt, jó ütemben keresztezett, semlegesíteni tudta a veszélyes Schäfert, s ő fordított a hátvédek közül a legnagyobb gondot a támadások hátulról való elindítására. A világbajnokságon ezen a mérkőzésen játszott kimagaslóan a legjobban.” Buzánszky később elmondta, a nyugatnémet Hans Schäfer volt a legkellemetlenebb ellenfele, ezt nyilatkozta róla a Képes Sportban: „(…) a világbajnokság döntőjében úgy játszott, mintha megtáltosodott volna. Egy pillanat nyugtom se volt tőle, mert amint labdához jutott, kapura tört és lőtt.”  

Talán kevesen tudják, hogy a Kazal becenevet kapta az „öltözői keresztségben”, mivel Jenő elöl kopaszodott, mint a népszerű komikus, Kazal László. A nézők ezen a néven emlegették a dorogi pálya környékén is. A jobbhátvéd nem igazolt el a Bányászból, hűséges maradt klubjához pályafutása végéig. Dorog az ötvenes évek elején rögtön a fővárosi csapatok után következett, 1954-ben hatodik, 1955-ben ötödik lett az NB I-ben.

Buzánszky Jenő a legjobbak között a Magyarország–Lengyelország találkozón, 1956. július 15-én a Népstadionban lépett utoljára pályára, amelyen a mieink 4:1-re győztek. Nem tudta, hogy ez lesz az utolsó meccse nemzeti mezben (Szusza Ferenc viszont igen, neki ez volt a búcsúmérkőzése, ráadásul gólt is szerzett). Némileg nehezményezte, hogy nem játszhatott 50. alkalommal, pedig gyönyörűen fogalmazta meg a nemzeti együttesről alkotott véleményét: „Aki felveszi a nemzeti mezt, egy országot képvisel, a szurkolókat boldoggá teszi, és megismerteti Magyarországot a világgal.”  

Tegyük hozzá, 33 évesen sem érződött a játékán, hogy mellőzték: 1958. október 15-én ugyan a Fradi Dorogon 3:2-re győzött, de a Népsport ezt írta: „A csapat legjobbja Buzánszky volt.” November 2-án a Dorog az ő góljával nyert a Salgótarján ellen 1:0-ra, Kazal „kitűnően játszott”, írta az NS. Még egy észrevétel, mennyire jó futballista volt: amikor 1956 őszén a Ferencváros jugoszláviai túrára utazott, kölcsönjátékosként zöld-fehérben lépett pályára.

A játékot 1960-ban hagyta abba, rá egy évre már a Dorog első csapatának edzője volt, az 1961–1962-es évadban hatodik lett az együttessel, a következő idényben negyedik. Az 1963 őszi, félidényes bajnokságban pedig éppen Buzánszky gárdája fricskázta meg a Fradit: az utolsó fordulóban a zöld-fehérek Dorogon 2:1-re kikaptak, elúszott az aranyérem, amely a Győri Vasas ETO-é lett.

Amikor 1965-ben kiesett a Dorog, már nem Buzánszky ült a kispadon. Esztergomi kitérőt követően 1967-ben visszakerült a Bányászhoz, de vele sem jutott fel az élvonalba, sőt az NB I/B-ből is kiesett. A Labdarúgás 1968 januári számában az okokat a következőben is látta: „Megromlott a közösségi szellem, s nem mindig volt egységes a szakosztályi vezetés sem.” Ezután ismét esztergomi szakmai munka következett, majd a Fősped Szállítók csapata Budapesten.

Később, az edzőséggel felhagyva sem fordított hátat a labdarúgásnak. Nagy tapasztalatára szükség volt hanyatló futballunkban: Dorogon a szakosztályvezetőségben vállalt szerepet, aztán a megyei szövetségben, majd az MLSZ elnökségében kapott helyet, két évig az elnökhelyettesi posztot is betöltötte. Kétezerkettőtől a debreceni egyetemi futballtornák fővédnöke is volt, 2004-től az ő nevével fémjelzett kupáért – Buzánszky Jenő Labdarúgó Egyetemi Kupa – küzdöttek a csapatok.

Kétezertízben róla nevezték el a dorogi stadiont, rá egy esztendőre Grosics Gyulával együtt a Nemzet Sportolói közé választották. Grosics 2014-es temetése után szívszorító keserűséggel mondta: „Mind elmentek hát, utolsónak maradtam itt. Az isteni akarat engem szánt a keserves kötelességre, hogy eltemessem az Aranycsapatot.”  

Nem telt el fél év, a jobbhátvéd 2015. január 11-én elhunyt. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 3-i lapszámában jelent meg.)