Válogatott: és Ön tudja, miért „hajrá, magyarok” a biztatás? És miért nem „huj, huj, hajrá”?

EZER ÉVEN ÁT FENNMARADT, ÉVTIZEDEK ALATT KIKOPOTT

„A keresztények oldalán gyakran hallatszik a szent és csodálatos Kyrie eleison, »Uram, irgalmazz« kiáltás, míg amazok oldalán az ocsmány és ördögi hui, hui” – jegyzi fel a korabeli krónikás; a portyázó magyarok 933-as merseburgi ütközetében hallatott pogány csatakiáltása több mint ezer évet kibírt, a „Huj, huj, hajrá!” változatban szurkolói rigmussá alakuló biztatás azonban a huszadik század derekán egyszer csak eltűnt a nézőtérről. Tartja magát a szóbeszéd, a drukkereket államilag cenzúrázták, miután a szovjet vendégeknek sértette e fülét a huj kifejezés, amely az orosz argóban hímtagot jelent.

„Huj, huj, hajrá! Gyermekkoromban még kiabáltuk a meccseken. Állítólag szovjet nyomásra szorították ki sajtóügyeskedéssel, ugyanis sértette a moszkvai elvtársakat” – idézi Czakó Gábor írót a „marinov” néven publikáló szerző a témát kimerítően feldolgozó, urbanlegends.hu oldalon 2010-ben közzétett, azóta többször bővített cikkében („Huj-huj hajrá, avagy a szovjet duplafasz esete a magyar szurkolókkal”).

Közvetlen bizonyítékot ugyan a szerző sem talál arra, hogy orosz kérésre vagy az oroszoknak tett udvariassági gesztusként igyekezett volna kiirtani a pályákról a „huj”-ozást a politikai vezetőség, de a korabeli utalásokból világosan látszik, a rigmus nemkívánatossá vált.

„Harsogjon is a magyar biztatás! Válasszuk azt a magyaros biztatást, amely már tavaly, a londoni olimpián olyan népszerű lett . Jól hangzik, erőteljes, magyaros, »Rá, rá, hajrá! Hajrá, magyarok!«” – igyekezett népszerűsíteni a Népsport 1949 nyarán a budapesti főiskolai világbajnokság előtt a politikailag korrekt, új formulát, amelyet egy akkori jelentés szerint valóban az 1948-as olimpián vezettek be a köztudatba: „Közben már Hegyi Gyulával az élen, a lelátó közepén összegyűlt a magyar tábor, (...) fergetegesen zúgott az új magyar csatakiáltás, a »Rá-rá-hajrá, magyarok!«”

A feledtetni kívánt „Huj, huj, hajrá”azonban a központi szándék dacára még jó ideig élt tovább a szurkolói nyelvben, az említett blogbejegyzés számos külföldi forrás mellett még egy 1965-ös Népszava-cikket is idéz bizonyítékként a használatára. Szintén a hatvanas évekből származik Thuróczy Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum szakértőjének családi emléke, szülei a moszkvai egyetem hallgatójaként 1962-ben vagy 1963-ban fültanúi voltak Kádár János helyszíni előadásának, amely során a párt első titkára tréfásan megjegyezte: „Bánjunk csínján a huj-hujozással, mert a szovjetek félreérthetik.”

MERT GÖMBÖS KIADTA A JELSZÓT?

Új nézőpontot kínál a „Huj, huj, hajrá!” olvasatához Gömbös Gyula későbbi miniszterelnök ceglédi fajvédő gyűlésen elhangzott 1924-es beszéde: „A magyar belpolitikát az jellemzi, hogy az egész vonalon rothadt keresztényektől támogatva a zsidók offenzívába mentek át. Öt éven keresztül vigyáztak, hogy el ne árulják revánstörekvéseiket a keresztény gondolattal szemben. Most offenzívába kezdtek. Kiadom a jelszót a zsidó offenzíva ellen: Huj, huj, hajrát!-t fogunk kiáltani. Nincs többé semmiféle taktikázás, morfondírozás.”

A Gergely Jenő monográfiájában szereplő szemelvény érzékelteti, a kifejezésnek a kommunista fordulat után az orosz jelentéstől függetlenül vétkes árnyalata volt, a Horthy-rendszerhez kötődő politikai tartalmat hordozott. Ezt a feltételezést erősíti a Nemzeti Sport 1931-ben indult sportnyelvújító mozgalmának néhány mozzanata: a sportlap 1940. november 19-i számában büszkén számol be addigi eredményeiről, így például arról, hogy „…újra közkedveltté tettük a már régen használt, de aztán már-már elkopott huj-huj-hajrát”, három hónappal később pedig erős ideológiai hátteret adott a nyelvmagyarító változásoknak. „De ez a lélek legyen a faj lelke. Ne zengjen belőle az idegen öröm, az idegen bánat, az idegen értelem. »Nyelvében él a nemzet«, tartja a magyar szállóige, s annak tisztaságáért harcolni nemzeti kötelesség. Goethe mondta egyszer: »Inkább használjunk csetlő-botló, de hazai lélekből fakadó szót az idegen helyébe.«”

TEMPÓBÓL HAJRÁ

Ami a buzdítás gyökerét illeti, a honfoglaló magyaroktól eredeztetett „Huj,huj!” elé a húszas évek lelátói nyelvében csapódott hozzá az 1848–1849-as szabadságharc honvédei körében használt „Hajrá!”, amely Bérczy Károly 1860-ban kiadott szótára szerint a vadászaton keresztül szűrődött be a sportba. A „Hajrá te, Uha te!” (a Tisza vidékén „Hajhó, hajsza! Rajta te!”) szócikk alatt olvashatjuk, ily módon uszították a nyulat hajtó, lankadó agárt. A Bérczy-féle magyarázat arra enged következtetni, hogy a hajrá kifejezés talán a „Hajhó, hajsza!” és a „Rajta, te!” kiáltások összevonásából keletkezett .

A sportnyelvben a két világháború között i nyelvmagyarító szándék ültette be az addigi „Tempó!” buzdítás helyére. A Nemzeti Sport 1922. május 1-jén címlapján ekképp számolt be a magyar–osztrák (1:1) alatti sivár hangulatról: „Ha valaki elbődült keserűségében, hogy »Tempó, magyarok!« – nem kapták el a biztatást husz-harmincezeren, mint máskor, hanem a vállukat vonogatták és hallgattak fejlehorgasztva.”

Ehhez képest 1933. október 13-án már büszkén hirdette címében a Nemzeti Sport: „Huj, huj, hajrá!-tól lesz hangos a magyar–olasz mérkőzésen az Üllői úti pálya.” A cikkből kiderül, a Gyulay Pál utcai vendéglőben összesereglő Ferencváros- és Újpest-drukkerek elhatározták, megalakítják Egységes Magyar Közép néven a válogatott szervezett táborát, amely nyelvileg is mederben tartja a biztatást. „Néhány tagból álló vezetőséget választanak, ez fogja a mérkőzés napjáig kidolgozni azokat a részletkérdéseket, amelyek az egységes szurkoláshoz, buzdításhoz szükségesek. Megtudjuk a felszólalásokból azt is, hogy a beígért tölcsérek (körülbelül 20 ezer darab) a mérkőzés napján rendelkezésre fognak állni.”

Huszonhárom évvel később már tölcsérek nélkül zúgta a közönség az orosz és oroszbarát fület bántó jelszót, a jelenlévő Barcs Sándor szerint teljesen feleslegesen. Az MLSZ-elnök és MTI-vezérigazgató szigorúan bizalmas jelentésében rögzítette a Vörös Lobogó 1956 májusi, müncheni fellépésén tapasztaltakat: „Időnként ütemesen feltört ajkunkról a huj-huj-hajrá, ámbár erre semmi szükség nem volt.”

A cikk eredetileg a Nemzeti Sport retrómellékletében, a Népsportban jelent meg 2015. december 10-én.