A magyar csapatnak az osztrákok legjobbjai felett 1913. április 27-én aratott 4:1-es bécsi győzelme után e szavakkal összegezte a látottakat a mérkőzésről tudósító egyik újságíró: „Rettenetes csapás volt ez a mai fényes győzelem az osztrák labdarúgósportra; kiheverni tán évek múlva sem tudja.”„Rettenetes csapás volt ez a mai fényes győzelem az osztrák labdarúgósportra; kiheverni tán évek múlva sem tudja.”
Nos, hamarosan egy angol tréner érkezett (vissza) Ausztriába, egy angol, akit a szövetség edzőnek szerződtetett a válogatott mellé. Bár 1915. március végén felmondtak neki – „mert a tavaszi szerződtetéséhez szükséges anyagi eszközök (a szövetség) rendelkezésére nem állanak” –, a keze munkája jól érződött a válogatott játékán.
Ő volt Jimmy Hogan.
WAC-SPORTTELEP, A KEDVELT HELYSZÍN
Hogant nemsokára mint ellenséges országból jött külföldit (Enemy Alien) rendőri őrizet alá vonták Bécsben, ahonnan Brüll Alfréd MTK-elnök – aki a Nemzetközi Vöröskereszt elnökségi tagjaként is tevékenykedett akkoriban – a következő évben Budapestre hozatta őt, de ez már egy másik történet.
Mi maradjunk az 1915-ös esztendőnél, annak is a 122. napjánál, május 2-ánál, amikor Ausztria 5:2-es győzelmet aratott a Hungária úton. Ennek a mérkőzésnek volt a visszavágója a május 30-ai találkozó, amelynek a WAC sporttelepe adott otthont – a pálya 1913 áprilisa óta kedvelt helyszínnek számított a magyar labdarúgók körében.
Habár csak két év telt el a fényes 4:1-es diadal óta, a két magyar csapat csupán nyomaiban hasonlított egymásra.
KNAPP FENOMENÁLISAN VÉD
Először is nézzük, hogyan számolt be az 1915. május 31-én megjelenő Sporthírlap a mérkőzésről. (A korabeli helyesírást végig megtartottuk a lap idézeteiben.)
„Szombaton estefelé megeredtek az ég csatornái, és már ugylátszott, hogy a mérkőzés tradicionális sártengerben fog lefolyni, de vasárnapra kiderült az ég, és az utazás fáradalmait kipihent magyar csapat ragyogóan szép májusi napra ébredt.”
A bécsi vezetők bíztak benne, „hogy a háborus idő ellenére is nagy közönség fog a mérkőzés iránt érdeklődni, de bizony a látogatottság várakozáson alul maradt”.
„Az éjjeli eső sikossá tette a talajt, és ezt a hátrányt fokozta még a magasra nőtt fű is. ... A mérkőzést kedves kis háziünnep előzte meg. Brandstettert, a Rapid nagyszerű centerhalfját ünnepelték, aki ezuttal 25-ödször képviselte az osztrák szineket.”
A hazaiak kitűnő tizenegyet tudtak kiállítani, ezért „kevés győzelmi esélye volt a magyar csapatnak. És mégis győzött. Győzelmét pedig csak egy embernek köszönhette. Knapp Miksának, a csapat kapusának.” Knapp főleg a második játékrészben védett „fenomenálisan”, amikor hatalmas fölényben futballozott Ausztria.
BORBÁS A BAL SAROKBA „PLASZIROZZA”
A mieink szerencsésnek mondhatták magunkat, „az osztrák csapat büszkesége, Studnicka (ugyanis) csak a helyszinen határozta el magát arra, hogy résztvesz a mérkőzésben, mert fájlalta még a lábát az MTK–WAC mérkőzésből kifolyóan. Elejétől végig statisztált.”
Nem úgy a mi csatáraink. „Az ötödik percben már korner árán védekezik Ausztria. Toldi jobbszélső labdáját Lakatos fogja el, és kapásból a bal sarokba lövi, a hol goalléczet érve, onnan a kapuba gurul.”
Hogy kicsoda volt Toldi, és kicsoda Lakatos, lásd kis keretes írásunkat!
A 22. percben „Csüdör rugja a labdát, amelyet Schlosser [Franz Schlosser, a WAC hátvédje] akar elfogni, de nem éri el, igy a rástartoló Borbás birtokába kerül, de néhány lépést rohan vele, azután feltartóztathatatlanul a bal sarokba plaszirozza (2:0).”
A szünet után többször is kritikus pillanatokat élt át válogatottunk, mígnem tíz perccel a lefújás előtt a házigazdák szépítettek.
Szöglet után, „a melyet Heinzl magas ívben továbbit, és abban a pillanatban, a mikor Knapp a labdát elfogja, a rárohanó Swatosch labdástól együtt a goalba löki”.
Az utolsó percekben még Studnicka, Kuthan és Heinzl szerezhetne gólt (utóbbi kétszer is), ám Fortuna a magyarokkal van.
ZSÁK MEGKEZDI A GYÖNGYÉLETET
A szerencse azonban nem mindegyik labdarúgónkhoz szegődött oda ezekben az időkben, voltak olyanok – nem is kevesen –, akiknek nem a pályán, hanem a csatamezőn kellett harcolniuk. De tegyük gyorsan hozzá: nem mindenkit „vittek”, jeles labdarúgóink (sőt más neves sportolóink) közül többen is önszántukból indultak el a csatatérre!
Ezért nem hajazott egymásra az általunk kiválasztott 1913-as és 1915-ös válogatott. Előbbi (4:1-es győzelem Ausztria ellen) így állt fel: Zsák Károly (33 FC) – Rumbold Gyula (FTC), Payer Imre (FTC) – Bíró Gyula (MTK), Bródy Sándor (FTC), Blum Zoltán (FTC) – Weisz Ferenc (FTC), Tóth-Potya István (FTC), Pataki Mihály (FTC), Schlosser Imre (FTC), Borbás Gáspár (FTC). Szövetségi kapitány: Herczog Ede.
Zsák nem akarta elkerülni a katonaságot. Mint a Sporthírlap írta: „Zsák Károly (1915.) május 15-én megkezdi a gyöngyéletet, s tagjává lesz a vitéz magyar ármádiának. Zsák az első honvédgyalogezredbe nyert beosztást, s mint annak önkéntese teljesiti katonai szolgálatát.” 1915 novemberében, Ausztria 6:2-es hazai legyőzésekor ugyan visszatért a válogatott kapujába, de ezután három évig kimaradt a csapatból.
Rumbold Gyula a szerb és az orosz fronton is harcolt az első világháborúban, többször meg is sebesült. 1917-ben főhadnaggyá léptették elő. Utoljára közvetlenül a világháború kitörése előtt játszott klubjában és a válogatottban egyaránt.
Állandó hátvédtársa, Payer Imre a háború első éveiben az északi harctéren szolgált. A háború ideje alatt ötször volt válogatott, utoljára 1918 októberében húzta magára a címeres mezt.
BRÓDY SZAMARKANDBAN, PATAKI SZÖKÉSBEN
Bíró Gyula eleinte Szolnokon teljesített szolgálatot. A háború ideje alatt hatszor szerepelt a válogatottban, utoljára 1916-ban.
Bródy Sándor 1914-ben vonult be, 1915 tavaszán a galíciai przemyśli erőd „elestével hadifogságba jutott”, majd az üzbegisztáni Szamarkandba került fogolytáborba, ahonnan csak 1920-ban térhetett haza. Soha többet nem szerepelt a válogatottban.
Blum Zoltán végigkatonáskodta a háborút, de néhányszor volt alkalma játszani a klubjában, a Ferencvárosban. Nem úgy a válogatottban, amelyben csak egyszer, 1917-ben lépett pályára 1914 és 1920 között.
Az „1913-as” csatársor tagjai közül a jogi végzettségű, 1916-tól Budapest alügyészeként tevékenykedő Borbás Gáspárt besorozták ugyan, de felmentést élvezett a szolgálat alól, a fővárosi tisztviselőként dolgozó Schlosser Imre pedig csak rövid ideig volt angyalbőrben, és sikerült elkerülnie a frontot; utóbbi 18 meccsen volt a pályán a magyar válogatott 19 világháborús mérkőzéséből!
Weisz Ferenc 1913 után csak egyszer, 1917-ben volt már válogatott. Tóth-Potya Istvánt 1915-ös meccsünk előtt két hónappal sorozták be, „az I. honvédgyalogezred önkéntesei között nyerte katonai kiképzését”. 1918-ban hadnaggyá léptették elő (a II. világháborúban tartalékos főhadnagy és – mártírhalált halt ellenálló). 1916 után három évig nem szerepelt nemzeti színekben.
Pataki Mihály 1915-ben „önkéntesi évét szolgálta”, előbb kadétőrmester, aztán zászlós. Katonaélete kész regény, e helyütt csak annyit, hogy 1916-ban hadifogságba esett, ahonnan 1918 áprilisában sikeres szökést hajtott végre. Érthető, hogy 1915. május 30-a után három évet kihagyott a válogatottban.
Ha ez még nem lenne elég, akkor íme, egy újabb meghökkentő adalék: az „1913-as” szövetségi kapitány, Herczog Ede sem kerülte el a frontszolgálatot – ezért vezette Minder Frigyes a válogatottat az 1915-ös évben.
Az első világháború 1914. július 28-tól 1918. november 11-ig tartott. Ezen időszak alatt válogatottunk 19 hivatalos mérkőzést játszott, mérlege 12 győzelem, 3 döntetlen és csupán 4 vereség. Együttesünk egy kivételtől eltekintve – amikor 1918-ban 2:1-re nyert Svájc ellen – valamennyi mérkőzését Ausztria ellen vívta! Különösen az 1917-es és az 1918-as esztendő feledhetetlen: előbbit négy győzelem és egy döntetlen díszítette öt találkozó alatt, utóbbiban pedig csakis győzelmet számlált a magyar csapat, mindjárt négyet. A tizenkilenc háborús meccsen összesen 54 játékos lépett pályára, a legtöbbször – mint írtuk – Schlosser Imre (18) játszott. A karikalábú csatár csak 1916. május 7-én hiányzott a válogatottból. Az 1915 decemberében általános megdöbbenésre klubot váltó, a Ferencvárosból az MTK-ba igazoló Slózi mellett a Hungária úti Kertész II Vilmos számított a válogatott másik első világháborús törzstagjának: 19 mérkőzésen 17-szer kapott szerepet. A további meccshalmozók: Schaffer Alfréd (MTK) 14 fellépés, Szabó Péter (MTK) 11, Csüdör Ferenc (MTK) 10, Konrád II Kálmán (MTK) 9, Kertész III Adolf (MTK) 8. Kilenc futballistát ismerünk, aki két alkalommal jutott szóhoz a háborús időkben, közéjük tartozik Orth György és Fogl II Károly is – előbbi 1917 végén, utóbbi 1918. június 2-án mutatkozott be a válogatottban (a '18-as meccsnek épp ma van az évfordulója). Az egyszer pályára lépők névsorában találjuk Károly Jenő és Braun József nevét is. Károly, aki a magyar futball történetében elsőként érdemelte ki a Tanár úr becenevet, 1918. október 6-án búcsúzott a címeres meztől, Csibi viszont épp azon a napon debütált benne. BARÁTSÁGOS MÉRKŐZÉS BARÁTSÁGOS MÉRKŐZÉS |
A POSTATISZT ÉS A RUHARAKTÁR-KEZELŐ
Az „1915-ös”, MTK-ra épülő válogatottból jóval kevesebben teljesítettek frontszolgálatot. A Zsák méltó utódjának kikiáltott, szenzációs képességekkel megáldott Knapp Miksát 1915 első hónapjaiban leszerelték a katonaságtól, három és fél évvel később azonban belehalt a spanyolnáthajárványba... A kakukktojás, Révész Béla a mérkőzés után kikerült a frontra (majd a következő év elején visszatért onnan); soha többé nem volt már válogatott.
Csüdör Ferenc a háború első éveiben postatisztként felmentést élvezett a szolgálat alól, így eshetett meg, hogy egyetlenegyet sem hagyott ki a nemzeti csapat első tíz háborús mérkőzéséből.
Kertész III Adolf katonai ruharaktár-kezelő volt (igaz, 1916 februárjában a frontra távozott), míg bátyja, Kertész II Vilmos a korabeli Sporthírlapok szerint „ismert sérüléseiből kifolyólag” egyéves betegszabadságát töltötte 1915-ben.
Nem véletlenül kezdte így csapatszemléjét a Sporthírlap a „tavaszi footballszezón” előtt: „A(z) MTK az egyetlen csapat, a mely a nehéz viszonyok ellenére is a régi elsőosztályu klasszisnak megfelelő csapatot tud kiállitani.” De még egy évvel később, 1916 tavaszán is rózsás volt a helyzet, ahhoz képest. „(Az MTK) az uj szezonnak is a legkedvezőbb auspiciumok [kilátások] között indul neki” – fogalmazott a Sporthírlap, hozzátéve: a kék-fehér egylet „legfőbb ereje hatalmas ifjúsági gárdájában rejlik”.
Csak osztozni tudunk Szegedi Péter futballtörténész azon véleményén, amelyet egyik lehetséges magyarázatként fogalmazott meg a témával kapcsolatban az NSO számára, miszerint az MTK vezetői bizonyára jobban lobbiztak, nekik jobb kapcsolataik voltak, mint a rivális Ferencvárosnak és a többi egyesületnek, hogy kimentsék kulcsjátékosaikat az „éles” katonai szolgálat alól.