„A magyar csapat azért győzött, mert extraklasszisú csatára kettő is volt Titkos és Sárosi személyében, …(akik) a régi, nagy mámoros mérkőzések hangulatát hozzák vissza – ha csak negyedórára is” – írta lapunk, árnyalva kissé a taktika mindenhatóságáról lejjebb olvasható fejtegetését. „A mezőnyjáték alapján körülbelül egyenrangú volt a két csapat. Hellyel-közzel az osztrákok voltak fölényben, mégpedig okosabb taktikájuk, valamint nagyobb összeszokottságuk miatt. A kapu előtt azonban óriási pluszt jelentett számunkra Sárosi nagyvonalú játéka, egyéni tudása” – tette hozzá a magáét Dietz Károly szövetségi kapitány. Pedig a pályán kívül is tisztes életpályát építgető Sárosi nehéz napokon volt túl, éppen a jogi doktorátus megszerzése felé vezető út finisében tartott, és kemény szegedi vizsgáról „esett be” a válogatott öltözőjébe. „Még soha ilyen fáradtan nem mentem ki a pályára. Igen, tanulástól voltam fáradt” – mondta a meccs után a Ferencváros játékosa, aki fáradtsága ellenére ezen a meccsen is igazolta: egyre jobban érzi magát a center szerepkörében. „Sárosi lelkéről – hihetőleg – nagy kő esett le a pénteken sikerrel abszolvált vizsga után. S ez a felszabadultság meglátszott friss és lendületes játékán is. Kondíciója még nem az igazi…, (de) a kapu előtt tökéletesen helyezkedő művész és a gólhelyzeteknek majdnem százszázalékos kihasználója” – fejezte ki elismerését a Nemzeti Sport. A három gólt szerző „Gyurkának" ez volt az addigi csúcsteljesítménye a válogatottban, és később is csak egyszer ért el több gólt: 1937-ben hetet vágott a csehszlovákoknak (8:3), ami máig rekord nemzeti csapatunk történetében. Ami a két gólt szerző Titkost illeti, lapunk szerint „ezen a mérkőzésen is igazolta azt a tételt, hogy ha van megfelelő foglalkoztatója, a modern, eredményes szélsőnek mintaképe lehet…, lefutásai, labdaátvétele, beadásai és góljai a legmagasabb színvonalat állították elénk és az új magyar szélsőnemzedéknek az ő nyomdokait kell követnie.” Játéka hasznosságából az sem vont le jelentősen, hogy a hajrában, egy javára megítélt szabadrúgás utáni durvaságáért kiállították. „Titkos a lefúvás után az egyik osztrák játékosnak utánarúgott. Bár lelkiállapotát megértem, mert előzőleg őt faultolták, a bíró nem tűrheti el a játékos önbíráskodását” – indokolta meg döntését Barlassina játékvezető. Társai aligha haragudtak a Hungária balszélsőjére, különösen annak fényében, hogy a meccs után kijelentette: az első gólért már a szünetben megkapott száz pengőből „azonnal uzsonnát rendez” a csapat részére. BARÁTSÁGOS MÉRKŐZÉS |
„A magyar csapat azért győzött, mert extraklasszisú csatára kettő is volt Titkos és Sárosi személyében, …(akik) a régi, nagy mámoros mérkőzések hangulatát hozzák vissza – ha csak negyedórára is” – írta lapunk, árnyalva kissé a taktika mindenhatóságáról lejjebb olvasható fejtegetését. „A mezőnyjáték alapján körülbelül egyenrangú volt a két csapat. Hellyel-közzel az osztrákok voltak fölényben, mégpedig okosabb taktikájuk, valamint nagyobb összeszokottságuk miatt. A kapu előtt azonban óriási pluszt jelentett számunkra Sárosi nagyvonalú játéka, egyéni tudása” – tette hozzá a magáét Dietz Károly szövetségi kapitány. Pedig a pályán kívül is tisztes életpályát építgető Sárosi nehéz napokon volt túl, éppen a jogi doktorátus megszerzése felé vezető út finisében tartott, és kemény szegedi vizsgáról „esett be” a válogatott öltözőjébe. „Még soha ilyen fáradtan nem mentem ki a pályára. Igen, tanulástól voltam fáradt” – mondta a meccs után a Ferencváros játékosa, aki fáradtsága ellenére ezen a meccsen is igazolta: egyre jobban érzi magát a center szerepkörében. „Sárosi lelkéről – hihetőleg – nagy kő esett le a pénteken sikerrel abszolvált vizsga után. S ez a felszabadultság meglátszott friss és lendületes játékán is. Kondíciója még nem az igazi…, (de) a kapu előtt tökéletesen helyezkedő művész és a gólhelyzeteknek majdnem százszázalékos kihasználója” – fejezte ki elismerését a Nemzeti Sport. A három gólt szerző „Gyurkának" ez volt az addigi csúcsteljesítménye a válogatottban, és később is csak egyszer ért el több gólt: 1937-ben hetet vágott a csehszlovákoknak (8:3), ami máig rekord nemzeti csapatunk történetében. Ami a két gólt szerző Titkost illeti, lapunk szerint „ezen a mérkőzésen is igazolta azt a tételt, hogy ha van megfelelő foglalkoztatója, a modern, eredményes szélsőnek mintaképe lehet…, lefutásai, labdaátvétele, beadásai és góljai a legmagasabb színvonalat állították elénk és az új magyar szélsőnemzedéknek az ő nyomdokait kell követnie.” Játéka hasznosságából az sem vont le jelentősen, hogy a hajrában, egy javára megítélt szabadrúgás utáni durvaságáért kiállították. „Titkos a lefúvás után az egyik osztrák játékosnak utánarúgott. Bár lelkiállapotát megértem, mert előzőleg őt faultolták, a bíró nem tűrheti el a játékos önbíráskodását” – indokolta meg döntését Barlassina játékvezető. Társai aligha haragudtak a Hungária balszélsőjére, különösen annak fényében, hogy a meccs után kijelentette: az első gólért már a szünetben megkapott száz pengőből „azonnal uzsonnát rendez” a csapat részére. BARÁTSÁGOS MÉRKŐZÉS |
KERESTÜK A CSAPATUNKAT
„Csődöt mondott a halfsor, hihetetlenül rosszul játszott az egész magyar csapat” – ezt az osztrákok látogatása előtt nagyjából egy hónappal, a Svájctól elszenvedett 6:2-es vereség másnapján írta címlapján a Nemzeti Sport.
Új szövetségi kapitányunk, Dietz Károly dr. előző ősz óta volt hivatalban, két vereség mellett két győzelmet tudott felmutatni, és bizony a zürichi bukta láttán a közvélemény elbizonytalanodott: vajon jó úton járunk-e?
Ausztriát sem feltétlenül esélyesként vártuk, hiszen a megelőző tíz próbálkozásból csak kétszer győztük le, miközben egyszer 5:2-re, egyszer pedig 8:2-re kikaptunk – utóbbi máig a legnagyobb különbségű vereség, amit a „sógorok” ránk mértek (1932. április 24.).
MÉG A HIBÁKAT IS BEARANYOZZA
Ehhez képest az FTC-pályán néhány percnyi játékidő elteltével úgy tűnt, ezen a meccsen nekünk is meglesz a „nyolckettőnk”. Ez végül nem jött össze, de aki kint volt, emlékezetes élménnyel gazdagodott.
„3:0, 3:3, 6:3 – 32 ezer néző változatos lelkihangulata kísérte szívszorongva és szívrepesve a legcikázóbb osztrák–magyart. Mámor, kétségbeesés és önbizalom-visszatérés” – harsogta címlapján a másnapi Nemzeti Sport. „Régen volt, amikor még háromgólos győzelmeket arattunk Ausztria ellen, és – a jó eredményért sok mindent meg lehet bocsátani, el lehet nézni.”
S hogy miként is alakult a 77. magyar–osztrák? Dióhéjban: „remekül kezdünk, Sárosi és Titkos két góljával vezetünk, de ellobban a szalmaláng, és Ausztria majdnem egyenlít”. A szünet után „Ausztria kiegyenlít, de aztán újra tüzet fog a magyar csapat, és ez a tűz nem alszik ki.”
„Számarányában pompás, kihatásában nagyon fontos fergeteges győzelem. Ezt az osztrák csapatot így megverni komoly teljesítmény” – összegzett lapunk, hozzátéve: e „szép, mutatós meccsen” mindkét csapatot „pompás csatárteljesítmények és gyatra védőmunka” jellemezte.
S akadt az összefoglalóban még egy figyelemre méltó mondat: „Taktikában még tapogatózó, az újat, a helyeset kereső csapat teljesítménye nem lehetett egyenletes, de a győzelem fénye még a hibákat is bearanyozza.”
VÉGZETES SZÁMBELI INFERIORITÁS
Az újat, a helyeset keresés pedig nem volt más, mint a két hátvédes játékrendszer felváltása valami mással – pontosabban a hazai felismerése annak, hogy a fedezeteknek a korábbiaknál nagyobb részt kell vállalniuk a védekezésből, és ez akár hadrendbeli változással is járhat.
„A védelmi hármas tekinthető a minimális biztonságnak – visszhangozta lapunk az Angliában egyre népszerűbbé váló WM-rendszer követelményét. – A régi módszerrel játszó csapatok mind a három fedezetükkel felzárkóztak az ellenfél szentélye elé kerülő csatársor mögé. És így került lehetetlen helyzetbe a két hátvéd, amely a modern támadó szisztéma szerint előretolt három csatárral szemben végzetes számbeli inferioritásban maradt.”
Az osztrákok elleni mérkőzés egyes szakaszaiban a tudósító felfedezni vélte a kísérletezés pozitív eredményeit, azt, hogy egy fedezetünk – helyezkedésében is felismerhetően – folyamatosan készen állt a hátvédek kisegítésére.
„Bizony a nagy magyar diadal ott született meg, hogy a csapat most már szívére vette a biztonságot követelő figyelmeztetéseket és utasításokat. Hogy közben az osztrákok is rúgtak gólokat, az részben az osztrák csatársor kiválóságára, részben pedig arra vezethető vissza, hogy a mieink még csak nem régóta játsszák ezt a biztonsági módszert, és így önként értetőleg időnkint kizökkentek egyes játékosok a szerepükből.”
„Ma már a taktika kérdése el nem hanyagolható… A kapitány teljesen tudatában van ennek, de a játékosok is látják, hogy megfelelő taktika nélkül úgy mennek ki a pályára, mintha vágóhídra vezetnék őket… A fő az, hogy a problémában már benne élünk, és annak megoldásán együttes erővel dolgozunk.”
A Nemzeti Sport aznapi szerkesztői üzeneteinek egyike is a témába vág: mi az a célfutball? „Más a célfutball, és más a taktikai rendszerek tudománya. Célfutballt lehet játszani bármilyen taktikai szisztémával. A célfutball lényege az, hogy gyorsabb, szemfülesebb, határozottabb és jobban beállított a végső célra, a gól elérésére, illetve megakadályozására, mint a régi, lassú, puha, magát pusztán a szépségekben kiélő, tologató, a célt szem elől tévesztő, elfajzott futballunk.”
SZÖRNYŰ MARADI STÍLUSA
Bármilyen biztató volt is a mieink újat ígérő játéka az Üllői úton, hamarosan bebizonyosodott: varázsütésre nem oldhatók meg hosszú ideje gondot okozó problémák.
Egy héttel később jött megint „a célt szem elől tévesztő, elfajzott futballunk”, avagy 2:0-ra kikaptunk Franciaországban. Lapunk ezt volt kénytelen megállapítani: „Frissesség, gyorsaság, erő győzött az ernyedt, fáradt, lassú magyar csapat felett”, továbbá „a második félidőben kibontakozik a magyar 11 szörnyű maradi stílusa. …Nemcsak hogy több szívük volt a franciáknak, de jobb futballisták is, mint a magyarok”.
A lelátói hangulat változását érzékeltető, a fenti címmel megjelent kis színes is helyet kapott a Nemzeti Sport sokoldalas meccstudósításában. 1:0 |
Mélységesen elkeseredett tudósítónk nem csak a játékosokban látta a felelősöket, sőt! Nehezményezte, hogy az MLSZ vezetői edzőt, masszőrt nem küldtek a csapattal, ellenben három kísérőt igen, „három nyugodt, választékos modorú úriembert, akiknek semmi közösségük, semmi közös hangjuk nincsen a játékosokkal.” Nem volt, aki a szünetben „felrázza őket az unott játékból”, egyébként is az egész utazás rosszul volt megszervezve, labdarúgóink hálókocsiban fagyoskodva hangoltak a mérkőzésre.
„A játékosok között mindig nőnek fel új nagy egyéniségek, de a vezetésben – sajnos – nem. És ez a magyar futball végzete” – olvashatta a publikum a kegyetlen summázatot.
Még szerencse, hogy a Párizsból hazafelé tartó csapat aztán Berlin válogatottját 7:1-es, „hangulatjavító” verésben részesítette. Dietz maradhatott a helyén, a következő egy évben egyszer sem kaptunk ki, és bár akadtak hullámvölgyek is az 1938-as világbajnokságig vezető, hosszú-hosszú úton, időnként még a vágóhídra is becipeltek minket, a korszakot mára mégiscsak „beezüstözi” és – legalábbis ami a futballbeli eredményességet illeti – visszasírttá teszi a Franciaországban kiharcolt vb-második hely.
Lejárt mandátum: Zelenszkijt már az ukrán nép sem támogatja, mégis maradhat hatalmon
Nem ihatnak alkoholt a szaúdi világbajnokságon sem a szurkolók
"Isten hozott köztünk, kisfiam" - Óriási az öröm Zámbó Jimmy családjában, itt az első babafotó
Wellor jobbegyenese betalált
„Az egész decembert és januárt kukázással töltöm, már 8 milliót keresetem mások szemetével”
Láng: Borzalmas arcoknak is otthona lett a Tisza
DVSC: már a télen távozna a válogatott hátvéd
Életveszélyes lesz a Bakonyba menni
A Gázszer FC 25 éve játszotta utolsó NB I-es meccsét – Tiber Krisztián mesélt az ott töltött évekről
Az elúszott Aranylabda után a FIFA-nál Vinícius Júnior nyert
A Sloboda olyan pocsék őszt produkált, hogy kirúgják az összes labdarúgóját
